Pokoljárásom története Miért?

Szerintem a disszertációírás olyan, mint a házasság. A választott téma, ahogy egy házastárs is, megköveteli, hogy hozzá hű legyek, vele megelégedjek, vele tűrjek, vele szenvedjek, őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában hűtlenül el ne hagyjam, hanem hűséges gondviselője legyek.

Az elején minden szép, de aztán jönnek az emberfeletti türelmi játszmák. Kitartóan jártam a könyvtárakat és levéltárakat, hogy mélyítsem kapcsolatunkat. A több száz éves szövegek bogarászása közepette persze voltak kísértések. Meg kellett küzdenem az itthoni orosz fóbiával, az egyetemes gender fóbiával, az orosz felsőbbrendűségi komplexusokkal és önmagammal.

150 oldalt azért nehéz megírni, mert ekkora mennyiséget bonyolult átlátni. Én gyűjtöm az anyagot, én strukturálom, én írom. Mindenképpen kell a témavezető, a külső szem. Buzin hatására véres ellensége lettem az ismétlésnek és nagy barátja az egyszerű tömörségnek. Ez persze nem mindenki szemében erény, és itt jön a másik eredmény. Jobb viszonyba kerültem a kritikával. Jobban tudom most már értékelni, adni, fogadni, elfogadni, figyelmen kívül hagyni.

A házasság párhuzam a kezdetekre is érvényes. Ahogy egy házasság köthető érdekből és szerelemből, úgy egy téma is választható pragmatikus, vagy érzelmi alapon. Témámra és rám az utóbbi igaz. Az orosz rajongással kezdődött és szépen fokozatosan jutottam el a genderig és az óhitű nőkig. Az utóbbi kettő elég volt. Oroszország viszont maradt. Hiába, a nagy vonzalmakat nem lehet megmagyarázni.

Ha tehetném, tapasztalataim alapján, a következő képen formálnám át a hazai történelem oktatást:

– Néprajzot és közgazdaságtant két féléven keresztül kötelezően tanítanék. Maximum annyi könnyítéssel, hogy egy félév előadás, egy félév szeminárium.

– Második, legkésőbb harmadik félévtől rendszeres levéltári látogatásokat és forrásismereti gyakorlatokat végeztetnék minden félévben.

– Egy féléves, idegen nyelvű szemináriumon való részvételt írnék elő, amelyet 10 oldalas dolgozattal zárna minden hallgató.

– A szakdolgozatokban legalább öt darab idegen nyelvű szakirodalom szerepeljen.

– A hivatkozási rendszert intézeten belül egységesíteném, és kitenném a hirdetőtáblára, az internetre. Mert őrület, hogy tanáronként változik.

– A szemináriumi dolgozatot írató tanároktól megkövetelném a dolgozat szóbeli, legalább 5 perces értékelését. Ha nem tudja teljesíteni, vagy ne írasson mindenkivel, vagy legyen rövidebb az előírt oldalszám.

– A szigorlatok részévé tenném egy évfolyam dolgozat megírását és megvédését nyilvános vitán, háromfős bizottság előtt.

– Félévente minimum kétszer rendeznék nyilvános diák vitákat, ahol egy adott témában legalább két véleménytábor ütköztetné álláspontját.

– Minden tanártól, minden évben egy 20 perces, nyilvános prezentációt hallgatnék kutatási munkájáról, ahol őt kollégák, diákok szabadon kérdezhetik.

– Félévente minden tanártól bekérném a legjobb három szemináriumi dolgozatot, amelyekből diákkonferenciát rendeznék, ahol tanároknak is kötelező lenne a részvétel.

– Évente legalább egyszer megjelenő intézeti kiadványt szerkesztetnék a legjobb szemináriumi dolgozatokból.

– Beszüntetném a hosszú, halál unalmas kiselőadásokat. Ha prezentációval, 15 percben nem tudod elmondani, amit akarsz, inkább be se gyere.

Az orosz felszíni tömegközlekedés sajátos szereplője a konduktor, vagyis ellenőr. A konduktor szerves részét képezi minden egyes autóbusznak, villamosnak és trolinak. Metrónak azért nem, mert oda szokványos fémkapus rendszeren keresztül jutunk be. A konduktort nagyon könnyű észrevenni. Általában idősebb, testes ember, aki narancssárga mellényt visel és a neki kijelölt helyen „место кондуктора” ül. (Ne próbáld meg elfoglalni!)

Oroszországban két féleképpen vásárolhatunk több alkalmas bérletet: a metró megállókban található jegypénztáraknál és már az akció helyszínén, a konduktornál. A mágneskártyát aztán minden egyes alkalommal a konduktor hordozható leolvasó készülékkel érvényesíti.

A jegy megvásárlása, a rendszerbe kívülről érkezők számára, ennél már komplikáltabb. Nagyon hosszú időbe telt, mire megértettem, hogy egyszerű, egy útra jogosító vonaljegyet a konduktoron kívül sehol máshol nem vehetek. A trafikosok, újságárusok, kisboltosok szintén nem értettek, mégis milyen jegyet akarok én tőlük venni. Igazából ez nem is róható fel nekik, mert a rendszer oly világos és egyszerű. Felszállok a buszra, odajön hozzám a konduktor, fizetek, meg kapom a jegyemet ésés mehetek. Elővételben megváltott jegy nincs. Ne tévesszen meg, ha nincs a buszon konduktor! Ebben az esetben leszálláskor a sofőrnél kell fizetni.

Első ránézésre a rendszer kikezdhetetlen, hiszen a konduktor elől nincs menekvés. Ha jegy nélkül elkap, fizetek és kész. Ez viszont nem így van és ennek két oka is van. Az egyik, a tömeg és a konduktor méreteiből felmerülő probléma. A 4,5 milliós Szentpétervár természetéből fakadóan számtalanszor gombostűt elejthetetlen a tömeg. A munkáját rendíthetetlenül végző konduktort, aki általában egy stewardessnél jóval nagyobb, ez azonban nem riasztja el. Jön, tolakszik, nyomakodik, teper, ellenőriz. Nyáron ez még el is megy, de képzeld el a szituációt télen, amikor mindenki hatalmas, vastag kabátot visel. Bár, így puhábban tudsz ráesni a korlátra, nem olyan vészes az ütközés. Normálisabb konduktorok a helyzetet úgy oldják meg, hogy egy ponton megállnak és az utasoktól onnan kérik átadni a bérletet, vagy a fizetendő összeget. Bliccelni ilyenkor lehetséges. A másik alkalom egy jó fél éve bevezetett újításnak köszönhető. Most már nemcsak konduktor, de elektromos, automata leolvasó készülékek is vannak a buszon. Az überkontroll ott bukik meg, amikor a jóhiszemű konduktor megkérdezi: itt ugye mindenkinek kártyája van? És én bólintok. Nem tudom mennyi pénzt spóroltam így meg, de sokat. Néha megkérdeztem magam: – te, nem sül le a képedről a bőr? – Nem. Hogy az újításnak mi a lényege, nem tudom. De akárhogy is végződik, a konduktorok 70%-át kitevő nyugdíjasok fogják húzni a rövidebbet. Mert, vagy áttérnek az automata ellenőrzésre, vagy túl sokan lesznek pofátlanok és akkor ők, szegények más nyugdíj kiegészítés után kell nézzenek.

Köztudott, hogy a túró rudi a Szovjetunióból került Magyarországra, amikor is a 60-as években magyar tejipari szakemberek a szovjet gazdaság vívmányait csodálhatták meg. Másik tény, hogy én a túró rudit szeretem. Vallom, a Piros Pöttyös az igazi. Nehéz böjt volt ez a három év. Persze más szemszögből nézve, három év az őshazában egy olyan rajongónak, mint én, nagy élmény. Ki is használtam, az utolsó két hónapban pedig komoly tudományos kutatómunkát végeztem az ügyben. A védés és fényképezőgépem önkényeskedései miatt a dokumentáció sajnos nem teljes, de véleményem szerint helytálló következtetéseket már ennyiből is le lehet vonni. (Itt jegyzem meg,
Oroszországba csak komoly fényképezőgéppel érdemes elindulni, ami garantáltan bírja a szélsőséges időjárási helyzeteket). Számtalan túró rudit kóstoltam meg, összesen 15-ről írtam hosszabb feljegyzéseket és készítettem fényképeket. (A gyufásdobozként funkcionáló pendrive hossza: 6,5 cm.)

Oroszországban a túró rudi (сырок) nagyon elterjedt, nagyon népszerű és nagyon sokféle kapható. Ára 6-7 rubeltől a csillagos égig mehet. Általam kóstolt legdrágább darabot 27 rubelért adták. Nem azért ennyi, mert óriás és az íze sem indokolja az árát, viszont egész szép dobozban volt. Az objektivitás érdekében meg kell említenem, hogy míg a Piros
Pöttyös 30 g, addig orosz rokona általában 20 g körül mozog. Röviden, rövidebb. Minden általam kóstolt orosz túró rudira jellemző egyfajta fura utóíz, bizonyára mert más a tehén. És egy nagy különbség, az orosz rudi alja szinte soha nem jön le idő előtt.

Amit nem ajánlok: Epres Московские cырки – nem sok köze van az eperhez, de az íze kétségtelenül rózsaszín. Csokoládés Знак доверия – nem nagyon csokis, inkább csak valami tömény édesség, ropogó cukorral a fogam alatt. Kekszes-epres Весёлый Молочник – Az eper nem érződik, bár látszódik a közepén egy piros csík. A keksz és a túró sem finom. Túl sok jellegtelen íz van egybe kotyvasztva, aminek az eredménye semmi. Союз Малопродукт – nagy, magas rudi, keksz csíkkal a tetején, belül a túróban eper és banán töltelék. Erjedt szagú, tömény. Az, aki sokat markol, keveset fog tipikus esete.

Amit ajánlok: Vaníliás Простоквашино – a túró krémesebb, a csoki bevonat lágyabb, mint nálunk, de ok. Csokis Чудо – kívül-belül finom csoki. Творожное Лакомство – hosszabb az átlagnál, belül könnyű, habos túrókrém, a csoki bevonat
alatt vékony ostya réteg ropog. Finom, laktató. Áfonyás Kрасная цена – Amikor beleharaptam azt hittem megtaláltam a tökéleteset, de belül az áfonya krém túlságosan erőltetett. Vaníliás Kрасная цена – Pici édes
utóíze van, de ha elvonási tüneteid vannak ez a leghatékonyabb kompenzáció.

Szóval alapos kutatás után arra a következtetésre jutottam, hogy a Piros Pöttyös túró rudi ékes példája annak, amikor a tanítvány felülmúlja mesterét.

Idén ősszel Oroszország nem állította át óráját a téli időszámításra. A döntéshozók gazdasági és humán biológiai okokra hivatkoztak. Én nem tudom, ezek mennyire megalapozottak, itt csak saját tapasztalataim örökítem meg.

Egyik orosz ismerősöm szerint, tök jó ez a dolog, mert így nem borult fel ritmusa. Az enyém igen, nagyon. Még csak november van, de Szentpéterváron már most reggel 9-ig tart a sötétség. Mi lesz decemberben? Alig mászom ki az ágyból, nagy nehezen magamhoz térek a szürkeségben és azt veszem észre, hogy már egy óra van, itt az idő ebédelni. De én még nem vagyok éhes! Ráadásul így a jól megszokott két órás magyar-orosz időeltolódás háromórásra növekedett, ami megint csak összezavar. Mert van az úgy, hogy megbeszélünk otthoni idő szerint 19:00-ra egy msn randit. Az illető jelzi, bocs kések, lehetne egy órával később? Hááát, tudod az itt már 23:00 és, szóval… Hogy fénygazdasági szempontból számít-e a dolog, megint csak nem tudom. De valószínűleg nem sokat, mert amit télen elveszítenek, azt nyáron a fehér éjszakák kárpótolják. Állítólag környezetvédelmi okokat is emlegettek az ügy kapcsán. Na azt viszont, nem itt kéne kezdeni.

Figyelmen kívül hagyhatatlan információ: Vizet a csapból NEM!!! Csak forralás után! Úgy megbarnítja a fürdőszobát, hogy amikor félév után hazajövök, feltűnik, minden milyen szép fehér. Időnként benézek, csak úgy véletlenül, a szomszéd ház ablakán. Az esetek 40%-ban senki nincs a konyhában, de a villany ég. Hajdani orosz szobatársam égette éjjelente a villanyt a fürdőszobában. Kérdésemre a válasz: „- De hát nem én fizetek érte. – Mert neked ingyenes a koli? – Nem.“ Szóval a fejekben mélyen él még a kommunizmus, a szó legnemesebb, legközösebb értelmében.

Egyéni felelősségvállalós partizánakcióim a boltban jelentették a legnagyobb konfliktusforrást: „- Hová dobhatom az elemeket? – Ott a kuka. – Jó, jó, de én az elemgyűjtőt keresem. – Ott a kuka.” Oroszországba még nem érkezett el a fölösleges nejlonzacskókat kiátkozó ige. Számlázásnál a kasszás nő külön zacskóba teszi a mosóport, a cukrot, a konzervet, a tusfürdőt, a mirelit árút, a tejfölt, a túró rudit, a cigarettát… Ezzel nemcsak környezettudatos önérzetemet sérti mélyen, de az időmet is rabolja. Effajta szemtelenséggel időnként harcba szálltam: „- Nekem nem kell zacskó! – DE!!! – Mondom, legyen szíves, ne adjon! – Me’ mi a különbség? (Éreztem, ahogy tarkómnál útnak indult az indulat) – Az a különbség, hogy megkértem rá!” Nem fogta fel.

A három év alatt, összesen egyszer, idén ősszel láttam egy darab szelektív hulladékgyűjtő konténert. Ebből kifolyólag, a 4,5 milliós városban rendszeresen találtam magam szemben a problémával: mégis hova tegyem a használt olajat?

Orosz kence leltár

1, Első orosz szerzemény, még magyarországi ajándék.

2, Sokak által irigyelt kék-szíves hajgumi, ami már pityeri. (2 db.100 rub.)

3, Tusfürdőhöz kapott ingyen törlőkendő. Ajándéklónak megnéztem a fogát: sminklemosásra ok, de ideiglenes bőrhibák korrigálásakor már nem hatékony. Rövid utazásra tökéletes, hosszúra nem, mert a csomag hamar kiszárad.

4, Lengyel olcsó húsnak is híg a leve. Barna szemceruza, 25 rubelért, nem látható.

5, Életem első hatékony korrektora, a lengyel Bell gyártmánya. 110 rubel volt, sajnos már nagyon fogy. Mért nem forgalmazzák itthon?

6, A „Nagymama patikája” mosakodógél annyira híg, hogy pillanatok alatt kifolyik a kezedből. Használatakor nagyon észnél kell lenni!

7, Orosz hagyományokon alapul ennek a kávés bőrradírnak az elkészítése. (Csak mellesleg, az oroszok nem inkább teáznak?) Na az erre adott 60 rubel, kidobott pénz volt. Büdös, kicsit megbillen a tégely, a fele megállíthatatlanul kiborul. Zöld társa, olyan volt mint a takony, de ez volt egyetlen hibája. Annál kellett volna maradni.

8, Nehéz-zsíros „Green mama” a tajga mélyéről, a tökéletes arckrém az orosz télben. Plusz öt fok után már nem jó, fölkenése itthoni nyárban, mazochizmus. (80-90 rub.)

9, Naptejes polc legalsó során találtam ezt az orosz terméket (80-90 rub.) Vigyázott rám, Finn-öblös vidámkodások során soha nem égtem le. Még nem döntöttem el, pétervári áprilisban kirakni a Lancester napolaj reklámokat, cinizmus-e, vagy pedig a magas fokú önirónia szeretetreméltó példája.

10-11, A „Fekete gyöngy” komoly, orosz kozmetikai termék, külön, minden korosztálynak. Vízmegtartó szemkrémük egy ékszer, egy gyöngyszem. Sminklemosójuk korrekt. Arckrémük nekem nem, Anyunak bejött. Áraik 130-200 rubel között mozognak.

12, Az időjárás hatásait kezemen ezzel a „MagRav” rózsaszín, zsíros csodával kezeltem. 50 rubeles tökéletesség.

13, Nem a Rive Gauche http://www.rivegauche.ru/ a legolcsóbb drogéria Oroszországban, de nem is a legdrágább. Előnye, az első vásárlásnál, automatikusan ajándékozott törzsvásárlói kártya, amely minden esetben, más akciókkal együtt is levesz 5%-ot az árból. Plusz, sokszor kaphatsz termékmintát. Számomra első számú üzlet az Улыбка радуги: http://r-ulybka.ru. Sok akció, sok ajándék, normális kiszolgálás.

Örömmel jelentem, 2011. október 31-én sikeresen megvédtem disszertációmat a Kunsztkamerában. Már előtte elkezdődött, de utána különösen felpörögtek az események:

November 1.: Találkozás Buzinnal, egyeztetés a búcsúbuliról.

November 2.: Dokumentumgyűjtés a védés után. (A tényleges írásos bizonyítványt várhatóan egy év múlva kapom kézhez.)

November 4-7.: Szentpétervár – Vlagyimir – Jurjev Polszkij – Szuzdal – Vlagyimir – Szentpétervár

November 8.: Első vacsoravendégség szeptemberben megismert barátokkal és egyben búcsúzkodás.

November 9. 11:40: Részvétel az ösztöndíj utolsó előadásán (Szibéria Néprajza). Búcsú a tanszéktől 15:00 – tól az utolsó vendégig.

November 10. Jana, kínai lány, védése és bankett.

November 11. Búcsú a Szentpétervári Magyar Konzulátustól; rohangálás az adminisztráció labirintusában, olyan istenigazán-oroszosan; 20:00 – Leningrád koncert, autogramot sajnos nem, de pólót szereztem.

November 12. Hivatalos megbízás készítés a diploma átvételéről. Vendégség orosz barátoknál, búcsúzkodás. Vacsora külföldi barátokkal, búcsúzkodás.

November 13. Szuvenír vásárlás, ebéd, búcsúzkodás, bánya, vendégség külföldi barátokkal, búcsúzkodás.

November 14. Dokumentum leadás a Kunsztkamerába. Utolsó kör a büröletben. Gyors boros-tarjás ebéd Buzinnal a tanszéken – Búcsú. Búcsú Olivertől, Búcsú BN-től. Pakolás.

November 15. 00:40 Kigördült a vonat Szentpétervárról. 09:59 Moszkva – Vörös tér, Lenin mauzóleum, Csehov-ház, Űrhajós múzeum. 23:44 Kigördült a vonat Moszkvából.

November 16. Átléptem az Orosz-Ukrán határt.

November 17. Valamikor 3-6 között félig megfigyeltem a vonatkocsink átpakolását az ukrán-magyar határon. Csak félig, mert egy óra után elaludtam. Legközelebb már a magyar útlevél ellenőrzésre ébredtem fel. 08:35 Debrecenben leszálltam a vonatról.

Hazajöttem. Fura. Még mindig álmodom a védéssel és az oroszországiakkal, minden nap. Lassan a blog is végéhez közeledik, de néhány bejegyzés mindenképpen megírásra vár. Az utolsó részt is fogadjátok olyan szeretettel, mint az előzőeket!

Nem, nem, nem, Oroszországban sincs már jegyrendszer. Természetesen, szabadon vásárolhat mindenki. Most a múzeumi belépőkkel kapcsolatos tudnivalókra hívom fel a figyelmet. Oroszországban ugyanis kettős mércével méretik a múzeumlátogató. Külön árkategóriába tartoznak az orosz, valamint a FÁK állampolgárok és a többiek. Ennek megfelelően: az Ermitázsba ők bejutnak 100 rubelért, én 400-ért, Orosz Múzeum 180-350, Péterhof 150-400, Tretyakov képtár 230-450, I. Péter vityillója oroszoknak 70, nekem 200. Engem nem érdekel, hogy ez az állami szociális politika része. Ok, hogy minden állam igyekszik saját állampolgárait segíteni ezen a téren, de mások valahogy diplomatikusabban csinálják. Rendben van, kedvezzenek az övéiknek, de ne vágják ilyen kendőzetlenül a képembe. Ez igenis nyílt diszkrimináció. Ráadásul időnként arra is képesek, hogy utánad mennek a múzeumban, elkérik a jegyed és ha kiderül, hogy illetéktelenül, a téged meg nem illető áron jutottál hozzá, még meg is büntetnek.

DE! Van megoldás. Csöndben, magabiztosan az előre kiszámolt összeggel lépek a kasszához és közlöm: Один. Semmi jónapotkívánok, vagy legyenszíves, semmi. Megkaptam, átjutok az ellenőrzésen, jegyem elrakom és végigjárom a múzeumot. Az illedelmes szófordulatok mellőzése az akcentus miatt fontos. Egy пожалуйста, vagy здраствуйте simán lebuktat. Moszkvában a Majakovszkij múzeumban elfelejtkeztem magamról, a kasszás nő rögtön kiszúrta: „- Maga nem is orosz? – De, igen.” Szóval így tagadtam meg állampolgárságom kulturális fejlődésem érdekében. Másrészt viszont, ha köszönéssel, udvarias formulákkal együtt meg tudod venni a jegyet olcsóbban, tökéletesen beszéled az orosz nyelvet.

A színházjegyekkel kapcsolatos trükk Péterváron is működik, miszerint egy-, fél órával a kezdés előtt olcsóbban vehetsz jegyet. Ez leginkább a nagy színházaknál segítség, ahová a legolcsóbb-kakasülős jegy is 500-1000 rubelnél kezdődik. A Marinszkij színházba, http://www.mariinsky.ru/ Szentpétervár leg-leg-leg színháza, egyszer próbáltam bejutni ezzel a módszerrel, de sajnos a legolcsóbb jegy 5000 rubel volt. Nem kértem. Egyik ismerősöm adta a varázskulcsot a kezembe: még a csengőket is ki kell várni, amikor is díler-nénik 100-200 rubelért gyorsan eladogatják a maradékot. Vasárnap 18:50-kor léptem át a színház ajtaját és vártam. Ha sikerül, jó, ha nem, nem. Megszólaltak a csengők, de nem történt semmi. Már kezdtem feladni, amikor odalépett hozzám egy fickó, hogy van egy fölösleges jegye, kell? „-Mennyi? – Semennyi. – Köszönöm szépen!” Hát így néztem meg a Rigolettót a Marinszkij színházban.

2011. szeptember 31-én ünnepelte első születésnapját az Erarta, kortárs múzeum és galéria. Az éjfélig tartó ünneplésben bárki ingyen nézelődhetett, ecsetet ragadhatott, zenét hallgathatott. Az ezmegazból íme egy csokorra való.

Kedvencem a helyben született képek közül (Az alkotó ismeretlen)

Sergey Terehov: Empire (2011)

Denis Patraheev – Ekaterina Rogova: Yes, I’m Russian (2011)

Alexey Chizov: Square barrel (2009)

DO RE MI ORCHESTRA (Szentpétervár, 2009)

VOLKOV TRIO (Szentpétervár, 2010 (JFC klub, melynek szentelve lesz mindenképp egy bejegyzés.))

Tavaly decemberi elhatározásomat, miszerint a város összes Csehov előadását megnézem míg itt vagyok, nem adtam fel. Sőt a finisben még rá is hajtottam. A Sirály díszletei annyira túlszimbolizáltak voltak, hogy én már nem értettem. Persze nem zárom ki a saját felkészületlenségemnek a lehetőségét.

A másik, a Cseresznyés kert volt, ugyanabban a színházban, ahol a Három nővért is láttam: Молодёжный театр на Фонтанке http://mtfontanka.spb.ru. Szóval szép reményekkel indult a dolog, egészen az első mondatig, amikor is a színészek spanyolul szólaltak meg és végig úgy is beszéltek orosz felirattal. Egy spanyol vendégszereplést tekintettem meg teljesen tudatlanul. Aztán persze láttam, hogy mindenhol, a plakátokon és a jegyen is fel volt tüntetve, ez a kicsit sem elhanyagolható, tény. De nekem mért nem tűnt fel? Ennyire bamba volnék? Nem. Ez már a céltudatosság egy olyan magas szintje, amikor semmi más nem érdekel csak az, hogy Csehov. Megyek az utcán és fókuszálok: színház – Csehov – még nem láttam – november közepéig szól a dátum – megfizethető. És kész. Ezentúl engem nem érdekel, ki játszik, hogy játszik, hol játszik, én megyek. Belátom, figyelmesebbnek kell lennem, de legalábbis az előadás nyelvére sem árt odafigyelni.