A disszertáció

Szerintem a disszertációírás olyan, mint a házasság. A választott téma, ahogy egy házastárs is, megköveteli, hogy hozzá hű legyek, vele megelégedjek, vele tűrjek, vele szenvedjek, őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában hűtlenül el ne hagyjam, hanem hűséges gondviselője legyek.

Az elején minden szép, de aztán jönnek az emberfeletti türelmi játszmák. Kitartóan jártam a könyvtárakat és levéltárakat, hogy mélyítsem kapcsolatunkat. A több száz éves szövegek bogarászása közepette persze voltak kísértések. Meg kellett küzdenem az itthoni orosz fóbiával, az egyetemes gender fóbiával, az orosz felsőbbrendűségi komplexusokkal és önmagammal.

150 oldalt azért nehéz megírni, mert ekkora mennyiséget bonyolult átlátni. Én gyűjtöm az anyagot, én strukturálom, én írom. Mindenképpen kell a témavezető, a külső szem. Buzin hatására véres ellensége lettem az ismétlésnek és nagy barátja az egyszerű tömörségnek. Ez persze nem mindenki szemében erény, és itt jön a másik eredmény. Jobb viszonyba kerültem a kritikával. Jobban tudom most már értékelni, adni, fogadni, elfogadni, figyelmen kívül hagyni.

A házasság párhuzam a kezdetekre is érvényes. Ahogy egy házasság köthető érdekből és szerelemből, úgy egy téma is választható pragmatikus, vagy érzelmi alapon. Témámra és rám az utóbbi igaz. Az orosz rajongással kezdődött és szépen fokozatosan jutottam el a genderig és az óhitű nőkig. Az utóbbi kettő elég volt. Oroszország viszont maradt. Hiába, a nagy vonzalmakat nem lehet megmagyarázni.

Kategória: Nincs kategorizálva |

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.