Idén ősszel Oroszország nem állította át óráját a téli időszámításra. A döntéshozók gazdasági és humán biológiai okokra hivatkoztak. Én nem tudom, ezek mennyire megalapozottak, itt csak saját tapasztalataim örökítem meg.
Egyik orosz ismerősöm szerint, tök jó ez a dolog, mert így nem borult fel ritmusa. Az enyém igen, nagyon. Még csak november van, de Szentpéterváron már most reggel 9-ig tart a sötétség. Mi lesz decemberben? Alig mászom ki az ágyból, nagy nehezen magamhoz térek a szürkeségben és azt veszem észre, hogy már egy óra van, itt az idő ebédelni. De én még nem vagyok éhes! Ráadásul így a jól megszokott két órás magyar-orosz időeltolódás háromórásra növekedett, ami megint csak összezavar. Mert van az úgy, hogy megbeszélünk otthoni idő szerint 19:00-ra egy msn randit. Az illető jelzi, bocs kések, lehetne egy órával később? Hááát, tudod az itt már 23:00 és, szóval… Hogy fénygazdasági szempontból számít-e a dolog, megint csak nem tudom. De valószínűleg nem sokat, mert amit télen elveszítenek, azt nyáron a fehér éjszakák kárpótolják. Állítólag környezetvédelmi okokat is emlegettek az ügy kapcsán. Na azt viszont, nem itt kéne kezdeni.
Figyelmen kívül hagyhatatlan információ: Vizet a csapból NEM!!! Csak forralás után! Úgy megbarnítja a fürdőszobát, hogy amikor félév után hazajövök, feltűnik, minden milyen szép fehér. Időnként benézek, csak úgy véletlenül, a szomszéd ház ablakán. Az esetek 40%-ban senki nincs a konyhában, de a villany ég. Hajdani orosz szobatársam égette éjjelente a villanyt a fürdőszobában. Kérdésemre a válasz: „- De hát nem én fizetek érte. – Mert neked ingyenes a koli? – Nem.“ Szóval a fejekben mélyen él még a kommunizmus, a szó legnemesebb, legközösebb értelmében.
Egyéni felelősségvállalós partizánakcióim a boltban jelentették a legnagyobb konfliktusforrást: „- Hová dobhatom az elemeket? – Ott a kuka. – Jó, jó, de én az elemgyűjtőt keresem. – Ott a kuka.” Oroszországba még nem érkezett el a fölösleges nejlonzacskókat kiátkozó ige. Számlázásnál a kasszás nő külön zacskóba teszi a mosóport, a cukrot, a konzervet, a tusfürdőt, a mirelit árút, a tejfölt, a túró rudit, a cigarettát… Ezzel nemcsak környezettudatos önérzetemet sérti mélyen, de az időmet is rabolja. Effajta szemtelenséggel időnként harcba szálltam: „- Nekem nem kell zacskó! – DE!!! – Mondom, legyen szíves, ne adjon! – Me’ mi a különbség? (Éreztem, ahogy tarkómnál útnak indult az indulat) – Az a különbség, hogy megkértem rá!” Nem fogta fel.
A három év alatt, összesen egyszer, idén ősszel láttam egy darab szelektív hulladékgyűjtő konténert. Ebből kifolyólag, a 4,5 milliós városban rendszeresen találtam magam szemben a problémával: mégis hova tegyem a használt olajat?