Pokoljárásom története Miért?

Oroszországban a télre igen, de a fűtésre nem lehet panasz. Mindig pontosan kapcsolják be és ki a fűtést. A kollégiumi szobánk azonban a legszélső a folyosón, így egyik oldalról teljesen nyakon csap bennünket a hideg. A jeges levegőáramlást az ablak is nagyban elősegíti. Ugyanis az ablak, nem az a bombabiztosan szigetelt modern nyílászáró, hanem bizony megöregedett fa.

Az első téli éjszakán, olyan hideg volt a szobában, hogy nem tudtam aludni. Forgolódás közben eszembe jutott, hogy létezik olyan ragasztó, aminek az egyik fele szivacs. Másnap elmentem az itteni tescoszerűségbe, ami az „ОКЕЙ”. Ilyet nem találtam. Akkor én most mit csináljak? Még egy éjszakát a jégveremben nem élek túl. Jöttem-mentem a boltban, amikor megvilágosodtam és vettem 30 darab, a szivárvány színeiben pompázó, mosogatószivacsot. Kettévágtuk és azokat tettük az ablakok közé. Tökéletes. Nem szaladgál a szobában vakmerőn, s hívatlanul a hideg. Plusz valljuk be, a fehér szivacsragasztó egyhangúsága helyett mégis csak vidámabb a színes a mosogatószivacs. :)

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor 18 évesen a hóesésben vártam a villamosra és megfogalmazódott bennem a vágy: egyszer életemben szeretném átélni az igazi, regényekből ismert, orosz telet. Az első itt töltött télen -14 fok volt a csúcs és mindössze két napig tartott. Hát, gondoltam, ezért fölösleges volt ennyit utazni.

2010. november 24-én megérkezett Szentpétervárra a tél, a szó legklasszikusabb értelmében. Rögtön egyhuzamban négy napig esett a hó, ebből az első két napon olyan szélvihar tombolt, hogy kétszer majdnem lefújta fejemről az usankámat. Amikor minden erőmmel nekifeszülve, semmit nem látva, könnyes szemmel, csöpögő orral, próbáltam haladni szemben a széllel, összemosolyogtam 18 éves önmagammal. Teljesült a vágyam. Összemosolygás közben azért azt is megállapítottuk, hogy legközelebb ha lehet, kicsit délebbre.

A hóesést intenzív hideg kísérte: -15, -17 fok. Ez még a tűrhető kategória. Tavaly volt szerencsém többször is átélni a -25 fokot. A -25 fok az olyan, hogy a szemem fázik és a hideg érzet olyan, hogy fáj. Viszont, ebben a fagyosságban van, ami kárpótolja az embert: süt a Nap. Ez a tény nemcsak az őszi, hanem a decemberi fény és D vitamin böjtölés miatt is nagy dolog. Ugyanis decemberben leghamarabb fél tízkor kel és legkésőbb négy előtt nyugszik a Nap. A ritka alkalmakkor, amikor viszont kisüt, nagyon szép. Ahogy a barack színű naplemente sugarai végig siklanak a havon hihetetlenül gyönyörűséges. Ennek a fantasztikus jelenségnek a megörökítése azonban kissé problematikus, mivel a fényképezőgépem nulla fok alatt nem működik. DE! Szerdán fél négykor, valamilyen csoda folytán, bár valószínűleg csak az új elemeknek köszönhetően, sikerült lefényképeznem a Néva parti naplementét.

Szeptemberben jeleztem részvételi szándékomat „A hívő ember az Orosz Kultúrában” című konferenciára. Az előkészületekkel kapcsolatos nehézségekről már az előzőekben megemlékeztem.

Az előadásomat megelőző este fél 11-kor kaptam egy emailt, hogy fél órával később kezdődik a másnapi program. Reggel megérkezem egy nagyon pici irodába, ahol 10 ember ül. Végül is, ha hülyeséget beszélek, inkább 10 mint 100 ember előtt égek. A kiírás szerinti 13 helyett összesen négyen tartottuk meg előadásunkat. A főszervezőnő pedig fáradságra hivatkozva, visszalépett. NNa, gondoltam, ezért fölösleges volt fehér inget venni.

Az első előadó egy jakut phd-s volt. Elég sokat beszélt, félórát az előírt 15 perc helyett és félórán át kérdezték. Az elején untam. Aztán arra gondoltam, hogy itt van ez a pravoszláv pap, aki egyben phd-s, és a jakutföldi pravoszláv egyház nehézségeinek okait fejtegeti. Alázattal beszélt, de nem kenetteljesen. Jó volt látni, ahogy őszintén elpanaszolta, de ugyanakkor az okait kereste, mért ütközik folyton akadályokba a munkáját illetően. Szép volt látni a tiszta hitét.

Másodikként, én következtem a sorban. Szerencsére ülhettem, így megtudtam támasztani papírjaimat a térdemen és nem látszott a remegésem. A kezdeti nyögdécselések után, hamar belejöttem, a power-point is működött. Ment minden a maga útján. Két sorral jártam az 1905-ös évszám előtt, amikor éreztem, hogy ez nem fog menni. Nem jut eszembe a kilenc oroszul. Már sorban álltak a szavak és kimondásra vártak. Kétségbeesetten látom, hogy a kilences helye üres és ahogy telik az idő, annál görcsösebben keresem agyam minden szegletében a kilences számnév orosz megfelelőjét. Nem, nem találom. Nincs mese, meg kell kérdeznem a hozzám legközelebb ülő Gábort: Hogy van a kilenc oroszul? Ám ahogy kezdek odafordulni hozzá, hirtelen csodás megkönnyebbüléssel kimondom: tíszicsi gyivityszot pjáty. A zavar, hacsak egy másodpercig is, de érzékelhető volt kívülről.

A konferenciát egyetlen rémkép övezte: mi van, ha már oroszul sem értem a kérdést és mi van, ha nem tudok válaszolni? Kérdeztek, négyen is. Mindent értettem, mindenre tudtam válaszolni. Ráadásul a kérdések új szempontokra is felhívták a figyelmemet, amikre nagyobb hangsúlyt kell fektetnem a továbbiakban. Hálás vagyok a kérdezőknek. És hálás vagyok, hogy minden rendben ment életem első orosz konferenciáján. :)

Két éves szentpétervári tartózkodás után nyugodtan ki merem jelenteni: a november az év legrosszabb időszaka, az igazi mélypont. Legfőbb oka ennek, az intenzív napfény megvonás. Számításaim szerint ma két hete sütött utoljára a Nap. Akkor egy délelőtt, előtte megint csak két hétig nem. Ezt nehéz elviselni. Ilyen fényviszonyok mellett a sápadtság is új értelmet nyert számomra, aminek köszönhetően megtanultam otthon, télen napozni. Egy idő után visszatérő álmom, hogy nyár van és én állok a szikrázó napsütésben. Azt hiszem, ez már elvonási tünet.

A rossz kedv ellen újságcikkek, tv/rádió műsorok tanácsai veszik fel a harcot. Nem mondanám, hogy eredményesen. Az, hogy ilyenkor önmagamat nehéz elviselni, egy dolog. De ilyenkor mindenki meg van hülyülve. Veszekszenek, kötözködnek, hőbörögnek, szörnyű. Ráadásul hülyeségeken. Nem értem, mért kell leállni vitatkozni a ruhatárosnővel, a konduktorral, a másik emberrel. Miért? Miért? Miért? Miért? És egy nap hallok legalább három ilyen incidenst. Tapasztalataim szerint egyáltalán nem segít ez a kölcsönös, tömeges vérszívás. DE! Nincsen semmi baj. Ez a legrosszabb periódus, szóval innen már csak jobb lehet. :)

Az emberiség egy csoportját érzékenyén érinti, ha nem válaszolnak az emailben feltett kérdésükre. Ilyen ember számára, amilyen én is vagyok, Oroszország egy nagy megpróbáltatás. Ezt három példával tudom illusztrálni.

Még otthon voltam, amikor emailben megkérdeztem: hol lesz a szállásom, mennyibe kerül és hogy jutok el oda a reptérről, egyáltalán vár-e engem ott valaki. Külföldre utazó diák esetében ezek teljesen jogosnak látszó kérdések. Az hogy választ várok a kérdésemre, szintén jogosnak tűnik. A válaszból azt tudtam meg, valószínűleg hol fogok lakni és kb. mennyibe fog kerülni. A megadott címen, mióta itt vagyok sosem laktam és persze sokkal többet fizetek. Sok-sok levelet írtam a kiutazásom előtti két hétben. A többi kérdésemre azóta sem kaptam választ. Azóta eltelt több mint két év. Teljesen hiányos információk birtokában, meglehetősen anyátlanul, indultam útnak.

Az első év végén nyári egyetemre készültem. Nemzetközi nyári egyetemre Szentpéterváron. Többszörösen is hasznot húztak belőlem. Mivel már a városban voltam nekem nem kellett repülőjegyet venni, nem kellett értem jönni a reptérre. Elküldtem jogos kérdéseimet: mikor és hova menjek. Semmi. Semmi. Semmi. A kezdést megelőző nap, zuhogó esőben, elmentem az irodába és személyesen próbáltam információhoz jutni. A válasz: Ó, igen olvastuk a levelét, ide és ide jöjjön holnap…. Álltam csuromvizesen az irodájuk közepén, és azon gondolkoztam, hogy vajon komolyan elvárja tőlem ez a nő, hogy én ne kezdjek el sikítani??? MERT HA MEGKAPTA, ÉS SOKSZOR MEGKAPTA, AKKOR MÉRT NEM VÁLASZOL???

Konferenciára készültem. Életem első orosz nyelvű konferenciájára, ahol én is előadok. Jelentkeztem, határidőket betartottam, elküldtem a szöveget. Eltelt egy hét. Eltelt két hét. Vajon megkapták? Vajon jó? Elfogadják? Mi van? Emailt írtam, kérdeztem. Eltelt egy hét. Eltelt két hét. Semmi. Emailt írtam kérdeztem. Megint semmi. Más stílusban, másik emailt írtam. Megkapták, minden ok, válaszolták ők és felháborodottan visszakérdeztek, mért kérdezek ennyit.

Szóval, ahogy horvát barátnőm fogalmazta meg, az oroszoknak nincs ilyen kultúrájuk. Ezt be kell kalkulálni, ha ide készül az ember. Még jó, hogy él néhány magyar is Szentpéterváron, és így volt ki várjon a reptéren.

Egyik előző bejegyzésemben meséltem a fickóról, aki személyesen ismerte Lévi-Strausst. Hogy ez mért érdekes számomra? Pokoljárásom első évében olvastam el a Szomorú Trópusokat. Amikor egy ragyogó, hideg februári napon befejeztem a könyvet és jöttem ki a metróból, azon gondolkoztam, hogy szeretném, ha tudnék ilyet írni. Szeretném, ha tudnék az életemben írni egy olyan tudományos könyvet, ami érdekes és emberi. A Szomorú trópusok ilyen, a Strukturális antropológia ilyen. Érthetően ír a felvilágosodásról, érdekesen mutatja be a bororókat, miközben közel érzem magamhoz a megfigyelőt, a hazájától, barátaitól távolba szakadt idegent.

Szóval érdekes könyv. Történelem. De mégsem. Mert, jó diplomám szerint történész vagyok. Szeretem a történelmet, hiszek tanító erejében. De, immáron harmadik éve szívom magamba a néprajz, az antropológia nézeteit, ráadásul Oroszországban. Én történész vagyok. De három hónapja vettem észre először, hogy ha nem is antropológusként, de legalábbis funkcionalistaként szemlélem a dolgokat. Például: milyen funkciót tölt be az ellenőr a buszon? Mi a funkciója az egységet alkotó közösség életében? Milyen szükségletet elégít ki?

Funkcionalizmusban gondolkozom, ide-oda rakosgatom az elemeket. De kivenni, betenni és új rendszert alkotni még nem tudok. Még nem tudok kísérletezni. Nem tudom még a játékelméletet alkalmazni ebben a rendszerben. Történelem és antropológia, talán ez az a pont, ahol a kettőt össze lehet párosítani. Talán ez következik majd a Pokoljárás után.

Ballagunk vidáman cseverészve orosz Írországba emigrált barátommal a pingpong asztal felé, amikor feszült zihálásra leszünk figyelmesek. Két fiú összeakaszkodva, a másikat nem eresztve, egymást szidva a földön. A kollégium diák portásai. Vidámságom egyből elszállt: „Menjünk innen, légy szíves, menjünk innen!” Ahogy észrevettek bennünket, elmennek. Rossz érzéssel, de pingpongozni kezdünk. Kevéssel ezután jön egy orosz ismerősünk, akinek elmeséljük az új élményt. Korántsem egyező véleményeink a következőek:

Én (Külföldi, kis termetű lány): Rossz volt, megijedtem, felejtsük el!

Ljosa (7 éve Írországba emigrált orosz fiú): Nem kell félni, alapvetően egy hülyeség volt. Ki kellene őket rúgni, ilyet nem csinálhat egy kollégiumi dolgozó, akkor sem, ha diák. Szólni kellene az intézményvezetőnek. Ez egy egyetemi kollégium, ennek itt nincs helye.

Mása (Tősgyökeres orosz lány): Hát igen, ez van. Mit csináljunk? Te tényleg szólni akarsz az igazgatónak? Nem kell, felejtsd el, ez Oroszország.

Azóta a rossz érzés már elmúlt, de nem felejtettem el a dolgot. Sőt, azon gondolkozom, hogyan írhatnék ebből a péntek esti malőrből szociológiai tanulmányt.

Az előző bejegyzésben három archívumot említettem, de csak kettőről meséltem. A harmadik, a Néprajzi Múzeum archívuma, egy külön bejegyzést érdemel. A kezdet itt sem volt könnyű: Legelőször összesen négy napra kaptam belépőt a múzeum területére. NÉGY NAP!!!!! Az mire elég? Jó, ha a katalógust meg tudom nézni! Aki ezt a szabályt hozta, nem gyűjtött még anyagot levéltárban, az tuti! Szeptemberben kezdetem, szerdán fejezem be a kutatást, hát ennyit a látogató barát gyűjteményekről.

A kutatók egy elég kis helyiségben ülnek, ahol minden beszélgetést lehet hallani. Naná, hogy a legtöbben nagyon hangosan beszélnek, nem zavartatják magukat. Bejött egy nő, „ordítva” és közölte, hogy a témám alapvetően hülyeség, és egyáltalán, és időpocsékolás. 2,5 év alatt megszoktam ez efféle reakciókat, nem vitatkoztam vele, dolgoztam tovább. Két hét múlva jött egy fickó, szintén kiabált. DE! Az első ember, aki üdvözölte a témámat, ötleteket adott és még opponensnek is ajánlkozott. Miután kiment, a levéltáros elmesélte, hogy nagy szaktekintély, annyira, hogy személyesen ismerte Lévi Strausst. Én meg majdnem beszóltam neki, hogy „halkabban!”. Bár attól mert valaki ismerte Lévi Strausst még igazán suttoghatna az olvasóteremben.

A múzeumi kutatás fénypontja azonban az ebéd. Az Ukrán, Moldáv részlegen dolgozik néhány ismerősöm, akikkel mindig együtt költöttük el az ebédet, kellemes csevegés mellett. Mindenről beszélgettünk: fagyiról, fizetésről, férfiakról, nőkről, családról, kajáról, harisnyáról. Sok minden jóval láttak el, úgy mint: rajzfilmek, filmek, zene, receptek, harisnya. ÉS! Újabb tapasztalattal gazdagodtam a sztereotípiákat illetően: Oroszország – vodka. Két lány is közölte velem, huszonévesek, hogy életükben összesen egyszer kóstoltak vodkát. MI VAN??????? Én nem vagyok egy alkoholista, de pálinkát, Tokajit és Unicumot nem csak egyszer kóstoltam. Nesze neked sztereotípia, semmi értelme. Szóval szerdán megyek utoljára, hiányozni fog.

A phd-s diák életének szerves részét képezi a kutatás, esetemben az archívumi kutatás. Ha jól számolom három szentpétervári archívumban kutattam eddig. Az első, nemcsak Pityerben hanem életemben, a Vallástörténeti Múzeum. Emlékszem, amikor az első XIX. századi hivatalos dokumentumot vettem a kezembe, arra gondoltam, talán ezt éppen Akakij Akakijevics Basmacskin másolta. Jó érzés volt. Ahogy az is, amikor a XVII. századi imakönyv faggyúpecsétjein simítottam végig. Legtöbb időmet az Orosz Állami Történeti Archívumban töltöm (a képen). Ez a világ egyik legnagyobb levéltára. Ennek tudatában, első alkalommal szörnyen büszkén léptem be az ajtaján. Az érzés a ruhatárnál bicsaklott meg először. Mivel táskát és mindent, ami az információlopás akár szikrányi gyanúját is felkeltheti, le kell adni. Szóval bemegyek, kabát, táska, csizma a szekrénybe, libris szatyorba átpakolok mindent, kis papírt arról, hogy biztosan én léptem be az archívum területére aláíratom, kis papírt a számítógépem megbízhatóságáról lepecsételtetem, áthaladok a fémdetektoron, vizet a külső polcra, szatyrot szigorúan nem az asztalra teszem. A szertartás megvolt és én továbbra is büszke vagyok. Dokumentumot három nappal a kérés után kaphatom meg, fénymásolás egy hónap alatt készül el. Még bírom, még mindig büszke vagyok. Kezemben a dokumentum, titkos XIX. századi dokumentum. Átkozom a csinovnyikot, mégis mit gondolt, ki fogja ezt elolvasni? Vagy ezzel a kézírással akart szuper titkosítani? Én most mit csináljak, és ha itt van a számomra legértékesebb információ, és ha ezen múlik az egész kutatás????????? Mit tehetnék? Küzdök és reménykedem és másnap már csak halvány büszkén újra kezdem.

Otthon szeretek piacra menni. Oroszországban nagyon szeretek piacra járni, különösen a hozzánk legközelebbire. Naná, hogy a széles, friss választékon kívül más is vonz. A csalogatás. A kofák csalogató szövege a következő: Mit parancsol szépség? Tessék-tessék szépség! Szép kisasszony mit kíván? És nálam ez működik. Annyira, hogy legelső alkalommal a teljesen ismeretlen pékség előtt állva a „szépség!” felszólításra rögtön kész voltam lapos, kerek kenyeret vásárolni. Finom volt, visszajárok. Persze vigyázni kell, mert nincs mindenhol kiírva az ár. Én állok, a kofa hihetetlen sebességgel áradozik a gyönyörűségemről, elolvadok és jól becsap. Annyira rosszul esett. Attól a nőtől nem vásárolok többet, gyanús is volt, mert ha egy nő lát egy másik szép nőt, akkor irigykedő, kegyetlen villámokat szór és nem dicsér. Mindezek ellenére van egy zöldséges, valamelyik „-sztán országból”, akinél törzsvásárló vagyok. És ha rossz kedvem van csak a piacra kell mennem és egyből helyére kerül az önbecsülésem. :)