Egyik előző bejegyzésemben meséltem a fickóról, aki személyesen ismerte Lévi-Strausst. Hogy ez mért érdekes számomra? Pokoljárásom első évében olvastam el a Szomorú Trópusokat. Amikor egy ragyogó, hideg februári napon befejeztem a könyvet és jöttem ki a metróból, azon gondolkoztam, hogy szeretném, ha tudnék ilyet írni. Szeretném, ha tudnék az életemben írni egy olyan tudományos könyvet, ami érdekes és emberi. A Szomorú trópusok ilyen, a Strukturális antropológia ilyen. Érthetően ír a felvilágosodásról, érdekesen mutatja be a bororókat, miközben közel érzem magamhoz a megfigyelőt, a hazájától, barátaitól távolba szakadt idegent.

Szóval érdekes könyv. Történelem. De mégsem. Mert, jó diplomám szerint történész vagyok. Szeretem a történelmet, hiszek tanító erejében. De, immáron harmadik éve szívom magamba a néprajz, az antropológia nézeteit, ráadásul Oroszországban. Én történész vagyok. De három hónapja vettem észre először, hogy ha nem is antropológusként, de legalábbis funkcionalistaként szemlélem a dolgokat. Például: milyen funkciót tölt be az ellenőr a buszon? Mi a funkciója az egységet alkotó közösség életében? Milyen szükségletet elégít ki?

Funkcionalizmusban gondolkozom, ide-oda rakosgatom az elemeket. De kivenni, betenni és új rendszert alkotni még nem tudok. Még nem tudok kísérletezni. Nem tudom még a játékelméletet alkalmazni ebben a rendszerben. Történelem és antropológia, talán ez az a pont, ahol a kettőt össze lehet párosítani. Talán ez következik majd a Pokoljárás után.