Pokoljárásom története Miért?

Egyik előző posztban megemlékeztem a Három Nővér előadásról. Ez a színházi élmény olyan velőtrázó volt, hogy elhatároztam, mélyebb ismeretségre van szükségem Csehovval. Két estén keresztül szörföztem a neten, hogy felkutassam a város összes csehovdarabját a félévben. A lista kész. Első alkalommal a „Csehovot játszunk” című előadást néztem meg, ahol korai elbeszéléseiből mutattak egy csokorra valót. Volt vicces, volt érthetetlen, szomorú és borzasztó. Mindez egy nagyon pici színházban. A nézőtér kisebb volt, mint a büfé. Arra a következtetésre jutottam, hogy egész más egy ilyen színház, mint óriási társaik. Persze, egy ilyenben nehezen tudom elképzelni a balett Rómeó és Júliát vagy az Igor herceget. De nekem, mostanában, valahogy jobban tetszenek ezek a kisebbek.

Oroszországban viszonylag sok piros betűs nap van. Természetesen ez az egyszerű tény sem mentesülhet a kiegészítésektől. Azt hogy Május 9., a Győzelem napja hatalmas népünnepély, értem. Azt, hogy November 7-ét újabban az Egyetértés és Megbékélés napjaként ünneplik, értem. De azt, hogy Március 8. (nőnap) és Február 23 (hivatalosan az Orosz Hadsereg és Flotta napja, nem hivatalosan férfinap) munkaszünet, nehéz volt elfogadni. Számomra ez annyira hihetetlen volt, hogy első évben a tanszéken kérdeztem meg, hogy ez most komoly? A tanszékvezető kibillenthetetlen nyugalommal közölte, igen, minden zárva lesz. A szabadnapok kiadásának metódusa is meglepő. Ha ugyanis az adott nap hétvégére esik, akkor a hétköznapból egy nap szabad. Nem kótyavetyélik ám el a jól megérdemelt pihenést. A szabad nap, az szabad.

DE! A húsvét hétfő, az nem. Orosz ismerőseim szerint azért, mert olyan sokféle vallás van, hogy a többiek joggal kérhetnék a szabadnapos megemlékezést és az úgy már túl sok lenne. Hát nekem ez valahogy hibádzik. Ezen az alapon egyáltalán nem indokolt a Karácsony körüli nagy hűhó, ami még az otthoninál is korábban kezdődik. Száz éve még a Pravoszlávia volt a vezető, sőt hivatalosan a kizárólagos vallás. Most se húsvét hétfő, se vallási kérdés a népszámlálási kérdőíven… Hát mivé lett ez a világ? Az összes szlavofil és egyházi teoretikus most tuti forog a sírjában.

Szentpéterváron egy hete intenzíven hideg van. Nappal -17, éjjel -23 fok. Amikor kimegyek az utcára, rögtön zsibbadni kezd a szám. A buszmegállóban két perc várakozás után csíp a hideg, mit neki a nadrág alatti vastag leggings és Apu meleg, kötött pulóvere. A téllel hó és jégcsapok is járnak. Rengeteg hó van, némelyik domb nagyobb mint én. Ilyenkor alpinisták rendszeresen járják a tetőket, megtisztítják őket a hótól és a jégcsapoktól. Nagyon helyes, idén állítólag két ember halt már meg miattuk. Egyetlen problémám van a dologgal: sokszor előfordul, hogy a tetőről lekerült sok mindent napokig nem takarítják el a járdáról. Azt már megszoktam, hogy a pétervári hólapátolás kívánnivalókat hagy maga után, de hogy még ez is! Naná, hogy odafagy, naná, hogy jégszigetek keletkeznek. Én ilyenkor mégis hol menjek? Tavaly tavasszal bemondta a rádió, hogy télen a közterület fenntartó nem végezte kielégítően a dolgát. Hát nem mondott újat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy 300 év alatt nem lehetett volna hatékonyabb megoldást kidolgozni a problémára. Állítólag I. Péter egy déli, tengerparti várost is elképzelhetőnek tartott az ablaknyitáshoz, de végül Észak Velencéjét hozta létre. Ha másképp döntött volna, valószínűleg most a meleg lenne a bajom. :)

http://www.youtube.com/watch?v=ORnvldgmMJk

Az orosz filmművészetet tanulmányozva, arra a következtetésre jutottam, hogy az oroszok roadmovie-ban nagyon jók. Talán mert olyan sok lehetőségük van hosszú utazásokra… A film, ami miatt végérvényesen megállapítottam ezt a tényt: КОКТЕБЕЛЬ. Moszkvai apa és fia, a feleség halála után, a fekete-tengeri Koktebelbe igyekszik új életet kezdeni. Az úton sok minden történik, megtorpanások, kényszerpihenők, újraindulások. Egy biztos: a tenger. A tízéves kisfiú hatalmas elszántsággal halad a cél felé, ő már döntött. Apa még nem, neki az útközben megismert doktornő is megfelelne. „- Rendes nő. Miért nem akarsz itt maradni? – Fura szaga van.” Érv, kikezdhetetlen. Végül, nem együtt, de ugyanoda érkeznek.

Megfigyeltem, az ilyen történeteknek van egy sajátosságuk: az egyedül kóborló gyereknek mindig akad segítője, felnőttek révén jut el céljához. Ezeket a történeteket figyelve naná, hogy szurkolok a kisfiúnak. Mostanában jutott eszembe, talán mert felnőttem, hogy ennek azért meg van a másik oldala is. Anyaként azt szeretném, hogy a felnőttek haza, biztonságos helyre segítsék a gyerekemet. A moszkvai kisfiú viszont nem az apjához, hanem egy másik ország tengerpartjáig jut. Honnan tudják ezek a felnőttek, hogy mikor kell szólni a rendőrnek és mikor nem? És én? Honnan tudom, hogy mi jó annak a gyereknek? Az úton mindig az jön szembe, akinek jönnie kell.

A Koktebelt azért is ajánlom lelkesen, mert az egyik dalt a Leningrád énekli. :) Mellesleg megfigyeltem, hogy Oroszországban nem éppen sikkes Leningrád rajongónak lenni, törékeny lányoknak különösen nem. Igaz, ez a felmérésem közel sem reprezentatív. És az is igaz, hogy a következő szám szövege, valahol indokolttá teheti a kétségeket. Nem fordítom le, járjatok utána.

A tallinni utazás előtt erősen gondolkoztam azon, vajon hogy fogom én ott megértetni magam? Angolul tudnak? Oroszul hajlandóak beszélni? Észt barátom, Nikita útbaigazított: múzeumban, étteremben angolul, hogy ne nézzenek ki; a taxiban és máshol oroszul, hogy ne csapjanak be. Túl sok nyelv kell a túlélésért ebben a kis országban. Több alkalmam is volt az észtek oroszokhoz fűződő viszonyát megtapasztalnom:

1, Gondolkodás nélkül paterolták ki a pisilni akaró orosz koldust a McDonaldsból.

2, A gazdag orosz turistáknak hajbókolva kínálták portékáikat a karácsonyi vásár kofái.

3, A villamoson oroszul volt ki írva: „Váltottál jegyet? – Büntetés: 600 korona!”

Szóval az oroszok a spájzban vannak és ezt az észtek pontosan tudják.

Szentpétervár – Budapest között közvetlen repülőjárat csak nyáron van. Eddig a karácsonyi hazautazást Moszkván keresztül oldottam meg. Mivel Seremetyevón már kiigazodom és Helsinkiben is jártam, gondoltam új kihívás kell: Irány Tallinn! Igaz, kicsit körülményes Pétervárról busszal, onnan pedig Prágán keresztül haza menni, de hát biztos jó móka lesz.

Az is volt, kivéve, hogy -10 fok volt. Még szerencse, hogy Tallinn elég kicsi ahhoz, hogy egy nap alatt megnézd a lényeget. De sajnos ahhoz nem, hogy ilyen hidegben bírjam a kóválygást, míg megtalálom a skanzent. A skanzen volt a fő-fő nevezetesség, amit meg akartam nézni. Készültem rá térképpel, meleg pulóverrel, lélekkel. Végül egy órás kóborlás után már annyira fáztam, hogy feladtam. Egyszerűen nem találtam meg.

Tallinn, Szentpétervár után nagy felüdülés, már a mérete miatt is. Nincs tömeg, nyugalom és béke van. A legzavarbaejtőbb különbség a közlekedésben tapasztalható. Álltam a zebránál és vártam, hogy elmenjen az autó, mivel Szentpéterváron arra szocializálódtam, hogy a zebrán az elsőbbség nem a gyalogosé. A bambulásból a türelmesen várakozó autó nyugalma zökkentett ki: „JA, hogy én itt átkelhetek!?” Észt barátommal, Nikitával tanakodtam a kérdésen, aki elmondta, hogy huzamosabb pétervár után ő is mindig meglepődik.

Egyik fagyos tallinni reggelen ballagok az utcán, amikor piros-fehér-zöld színekre leszek figyelmes. Hát igen, olasz étterem… Ja! Nem, ez magyar étterem, ez a Tenkes Kapitánya magyar étterem. Akkor ma este én itt megvacsorázom. Amikor beléptem az a torokszorító érzés fogott el, halvány változatában, mint ami a MALÉV zene felcsendülésekor szokott  több hónapos távollét után. A gulyás nagyon finom, a túrógombóc nagyon rossz volt.

Másnap indultam haza: Tallinnban 2,5 óra hosszát vártam, mert késett a gép. Prágában kellett aludni, ráadásul olyan szerencsétlenül késtünk, hogy még a szállodai vacsoráról is lemaradtam. Semmi baj, a szálloda porcelán tálcáján elhelyeztem az egynapos száraz zsömlét, az otthoniaknak vásárolt szuvenír- észt jávorszarvas kolbászt és az orosz karácsonyi bonbont. Fejedelmi lakomát csaptam így az ágyban.

Az orosz bürokráciáról szóló rémhírek azt az érzést keltik a határátlépőben, hogy valószínűleg ez sem lesz egy sima ügy. És tényleg. Bármilyen hihetetlen, a reptéri procedúra a legegyszerűbb. A vízum mellett rendelkeznem kell migrációs kártyával. Az iskolai papírlap nagyságú, kétosztatú dokumentumot a repülőn, vagy már a reptéren veszem magamhoz. Kitöltve, vízummal és útlevéllel együtt adom a vámtisztnek. A migrációs kártya egyik felét visszakapom és egészen a következő kilépésig meg kell őríznem. Nem tudom, mi van, ha elveszítem. Nem is akarom tudni.

Autós hátárátkelésnél az egész annyiban változik, hogy az összes csomagom velem van. Mert nem elég, hogy felszáll egy határőr a buszra és ellenőrzi, hogy egyáltalán van-e útlevelem, majd a számítógépes ellenőrzés de kell még egy utolsó pecsétkontroll is. Mondjuk az a minimum, hogy ezek után adnak pecsétet. Szemben a finnekkel és észtekkel, ahol összezavarodva veszem tudomásul, hogy nem elég, hogy pecsétet nem kapok, de sem a bőröndömet, sem magamat nem kell újra leráncigálnom a buszról.

A legérdekesebb rész számomra, az útlevél ellenőrzés, maga az akció. Egy szemmagasságig érő ablak üveg mögött ül a határőr. Átadom a dokumentumaimat, elveszi, számítógép, vízum, majd rám néz. És néz, és néz, és néz. Hihetetlenül hosszúnak tűnő másodpercek következnek, amíg azonosítja a szemem az útlevélképpel. Érthető. De ez egy nagyon hülye helyzet. Mert nem izgalmas szemezésről van szó, hanem egy (általában nő) tisztviselő félpercig vizslatja a szemem. Amíg ő azonosít engem valami megmagyarázhatatlan kényszer fog el, hogy hirtelen rákacsintsak. Minden egyes vizslatásnál ez jár a fejemben. Nem tudom kiutasítanának-e emiatt az országból, de a késztetés igen nagy. Talán majd az utolsónál.

Csehov Három nővér drámájáról nem sokat tudtam azon kívül, hogy híres, hosszú és Körmendi János fergeteges paródiát készített belőle, amit a szentpétervári színházlátogatást megelőző estén újra megnéztem. Elkezdődött a darab és az első fél óra pont olyan volt, mint a paródiában. Egész mondatok köszöntek vissza „Irinka, drágám! Olyan gyönyörű vagy ma, Mása is szép és én sem nézek ki rosszul!” Igaz, szamovár nem volt, de volt Baszmannaja utca és fejfájás és minden-minden, ami a paródiában. Ekkor még sokat nevettem és tűnődtem, talán nem volt jó ötlet feleleveníteni az otthoni változatot. Hamar kiderült a „lényeg” is, a nővérek Moszkvába készülnek. MOSZKVA, TE DRÁGA!!!!!!. A vágyakozást lassúság és üresség övezi. Gondoltam, nagy szenvedés lesz, ha ez így folytatódik. A harmincadik perc után azonban, magába szívott a darab és minden világossá vált, minden a helyére került. A színpad elejére fektetett sínpár az élet, a sínpáron időnként csúszkáló asztal a három nővér, akik sehogy sem bírnak elindulni, csak egy helyben toporognak. A darab a toporgásról, az önáltatásról szól, ami lassú és amiben nem történik semmi. De Csehov ezt úgy vágja a képembe, hogy a közben megcsillanó szép, vicces pillanatok füzérét morzsolgatom. A rendező, természetesen olyan technikákkal erősíti az egészet, amire azt mondom: igen, ezt várom az orosz színháztól. A második szünettől olyan érzés, mintha ez az elefánt-darab teljes súlyával rám ülne és reményem sincs, hogy feláll és békén hagy már végre. A tapsviharban a három színésznő közül a legjobban Irinka sír, ahogy én is. A szorítás csak egy nap múlva enyhül.

Egyik orosz barátom révén, úgy egy éve ismerkedtem meg a Leningrád együttes művészetével. A kilencvenes évek elején alakult zenekar az erős társadalom kritikát, válogatott szennyes szöveggel és nagyon jó zenével párosítja. Játszottak már otthon a Szigeten és egyszer hallottam őket a Petőfi rádióban. Nekem nagyon tetszik.

Pénteken eljött a várva várt nap, amikor is este szakadó hóban megérkeztünk a sportcsarnokba a Leningrád koncertre. Ruhatár után, elfoglaltuk helyünket a színpadtól jobbra, és vártunk. Szolidan, fél órával később kezdődött a koncert, akkorra meg is telt a csarnok. Az első szám után felálltam, mivel hogy ez nem ülős zene. Ott volt Szergej Snurov – a frontember, a fúvósok, a gitárosok, a dobosok, teljes orchestr és Julja. Egy énekesnő, leginkább vokalista szerepben, de néhányszor ő maga énekelt egy-egy dalt. Egyet, kettőt, majd a harmadiknál többen kifütyülték. Érthetően, ezek után kissé megzöttyent szegény. Jaj, hogy ezek milyen bunkók… Aztán rájöttem, csak részben. Lehet, hogy ez az énekesnő nagyon jó és nagyon szép, hogy támogatják, segítik. Ezt a közönség érti és örömmel látja az emberbaráti gesztust. De Snurovnak tudomásul kell vennie, hogy ő egy legenda és egy ilyen koncerten az emberek elsősorban és igazából kizárólagosan rá kíváncsiak, a mentorságot máskorra kell időzíteni.

Ahogy telt az idő, egyre több számot ismertem fel, sőt néhányat én is együtt énekeltem a többiekkel. Vidámkodás közben egyszer csak egy pillanatra láttam magam kívülről: Tulajdonképpen mit keresek én itt? Itt vagyok Szentpéterváron a Leningrád koncerten. Ez megint olyan pillanat, amikor rádöbbenek, hogy az amit elképzeltem ideérkezésem előtt, messze alulmúlja a valóságot. Akkor sírni kellett.

Miért vagyok én ilyen álmos? Állandóan aludnék. A nap legrosszabb része délután 5 és 6 között van. Ebben az időszakban olyan álmosság tör rám, amit nehezen tudok kezelni. Ha a könyvtárban vagyok nincs ezzel probléma. Senkit nem zavar ha 10-15 percet ráborulok a könyvre, hogy utána újult erővel folytassam a munkát. A hét két napján, azonban ilyenkor orosz óra van. Nem kellemes dolog, ahogy ásítozom az orosz tanár jobbján. – Cseperke! Alszik maga rendesen? – Igen. – Sokat dolgozik? – Nem többet, mint máskor. Ahogy ezt kimondom és kirévedek a sötét ablakon bevillan a megoldás: a sötétség miatt!

Szentpéterváron decemberben a nap 24 órájából kevesebb mint hét, azaz hét, amikor világos van. Egyik orosz ismerősöm megkérdezte a minap: hogy vagy? – Nem bírom ezt a sötétséget. – Miért Magyarországon nincs sötét? Szóval az ittenieknek ez a természetes. Vannak emberek akiknek ez a normális és bele sem gondolnak, hogy csak kevéssel arrébb mennyivel más az élet. Én nem mondom, hogy nincs meg a sajátos hangulata a reggeli sötétben útnak indulásnak, de az is igaz, hogy nagyban hat rám a sötétség. Például, ma reggel az elalvási kapkodásban döbbentem rá, hogy este 8:30 helyett 20:30-ra húztam az órát. Az álmosság mellett ingerültté is tesz. A mély pont a hét közepén volt. Két napig, ha a sötétre gondoltam, ami ilyen körülmények között nem nehéz, felfordult a gyomrom. Most már minden rendben van. Egyébként is pár nap múlva megfordulunk és szép lassan elindulunk a másik véglet felé. Amikor is júniusban a fehér éjszakák rám gyakorolt fiziológiai hatásairól fogok beszámolni.