Pokoljárásom története Miért?

Az ösztöndíjam mind három évében május 9-én, a győzelem napján, ott voltam a veterán felvonuláson. Az én életemben a másodikról, egyébként a 65-ről egy kis megemlékezés:

Igen természetes dolognak tartom, hogy az ember történész diplomával a zsebében, időnként meghatódik a történelem bizonyos emlékein. Sőt, egy igazi történész beavatásának része kell legyen egy igazi meghatódás. Meghatódáson nem azt értem, amikor hivatalos ünnepségen, hivatalból, hivatalosan bólogatva hümmögünk, milyen szép, milyen nagy dolog. Meghatódás az, amikor váratlanul talál ránk egy történelmi emlék. Akkor ér össze a szakirodalom és az életem, akkor értem meg, hogy a történelem én vagyok, mi vagyunk, hogy a történelem tőlem indul és hozzám tér vissza, hogy a történelem, ahogy Isten is, görbékkel ír egyenest.

Mielőtt ösztöndíjasként Szentpétervárra érkeztem többször gondolkoztam azon, vajon mikor fog igazán megérinteni a történelem ezen a jelentős helyen. Biztos voltam benne, hogy megfog. Telt-múlt az idő, sok-sok jelentős helyen megfordultam, és vártam a nagy beavatási pillanatot, de nem történt semmi.

A Nagy Győzelem 65. évfordulója alkalmából újra reménykedni kezdtem, hátha. 2010. május 9-én bizonyára meg fog valahogyan érinteni a történelem nagyszerű egyszerűsége. Muszáj, nem lehet, hogy amikor Oroszországban vagyok ezen a napon, érzéketlen maradjak.

Szentpéterváron, az Ermitázs előtti téren április elejétől kezdve gyakorolták a győzelem napi ünnepséget. Ezzel párhuzamosan megjelentek az ünneplő, emlékeztető plakátok a város legkülönbözőbb pontjain: köztereken, épületek falain, a sarki kisbolt homlokzatán, buszon, trolin, villamoson. Metrón, a metró mozgólépcsője menti reklámfelületeken, a két metróvonal közötti átjáró folyosón. Egy ilyen átjáró folyosó több tíz méter hosszú. Több mint egy hónapja több tíz méter hosszan kísérik végig utamat a győzelem napi képek, amikor átmegyek egyik metróállomásról a másikra. Míg megteszem ezt az utat, nézem a képeket de meghatódás helyett azt érzem, hogy nem kísérnek, inkább kísértenek. Míg a folyosó végére érek egészen kicsire összenyomnak, rám nehezednek, rám telepszenek.

Itt a győzelmi hét: a hírolvasó bemondók már hétfőn viselték a fekete-narancssárga csíkos emlékszalagot. Ugyanezen a napon fontos hír: valaki valahol kereskedelmi forgalomba helyezte a fekete-narancssárga szalagot, egy diszkó május 9-i buliplakátján ledér öltözetű nőkkel együtt szerepelteti a fekete-narancssárga szalagot, fiatal -még kölyökképű- lány a fekete-narancssárga szalag megszentségtelenítéséről beszélt.

Kedden éjfélkor a 1Канал Konsztantyin Szimonov Zsukov marsallal készített, annak idején titkosított, riportfilmjét sugározta. Reklám nélkül, megszentelés XXI. századi módra. Egymással szemben ül két ember: Konsztantyin Szimonov, akinek Várj reám című dalát Darvas Iván hangján ismerjük; és Zsukov marsall, a Szovjetunió négyszeres hőse, akit ugyanolyan távolinak érzek magamtól mint Hannibált. Két ember beszélget a húsz évvel azelőtti eseményekről: „-Milyen volt? – Nehéz volt.” A filmet nézve, átszaladt rajtam a hideg.

Május 9. délelőtt 10 óra: élő egyenes adás Moszkvából, a Vörös térről. A katonai parádé, a régi, az új fegyverek felvonultatása nagyon impozáns, engem azonban hidegen hagy. Közvetlenül a felvonulás után Medvegyev elnök külföldi vendégeivel elsétál az Ismeretlen Katona sírjához. Haladásukat katonás zene kíséri. A zene elhallgat, és míg két tucatnyi ember csöndben virágokat helyez a sírra, életerős, vidám, tavaszi madárdal hallatszik élő, egyenes adásban, a tévében. Ekkor ismét átszaladt rajtam a hideg.

Május 9. délután 17 óra, Szentpétervár, Nyevszkij proszpekt: Bal oldalamon iráni évfolyamtársam, jobbomon két orosz nő, így nézem a veterán felvonulást. Ahogy katonai zenére  húsz percen keresztül szemem előtt halad a sok-sok öreg ember, ki sétálva, ki autóban ülve, mellükön hangosan csörgő érdemrendekkel, körülöttem néhányan szipognak, szemet törölnek, skandálják: УРА! СПАСИБО! УРА! Bizsereg az arcom.

Kicsivel később, az útmosó autók után oszladozni kezd a nézősereg. A gomolygó tömegben egyszer csak megpillantok egy idős veterán házaspárt, ahogy botra támaszkodva, egymás kezét fogva, lassan, méltóságteljesen haladnak a tömeggel ellentétes irányba. Elnézem őket és Darvas Iván szólal meg bennem, ahogy egyszerű tisztasággal énekli Szimonov dalát.

A Moszkvával kapcsolatos félelmeim és fenntartásaim nagyrészt alaptalanok voltak. Persze lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy sem a reggeli, sem az esti csúcsban nem metróztam. Ha összehasonlítom a két fővárost, akkor Szentpétervár olyan, mint egy hatalmas cári skanzen, Moszkva pedig a megalomán, változatos metropolis. Hogy miben európaibb Pétervár, azt nem tudom, de a moszkvai metrónak csak cirill betűs feliratai vannak, amit kissé problémásnak érzek. A legfurcsább különbséget a metrós mozgólépcsők rövidsége okozta, összesen egy hárompercessel találkoztam Moszkvában, míg Pityerben ez a norma.

Ami a megalomániát illeti, találkoztam hatalmas Lenin, Gagarin és I. Péter szoborral. Az I. Péter szobor pikantériáját az adja, hogy a grúz alkotó eredetileg Kolombusz emlékműnek szánta, de mivel az amerikaiaknak nem kellett, kicsit átdolgozva odaadta Moszkvának. A sorból természetesen nem hiányozhatnak a sztálin-házak sem. Egy hétig volt szerencsém a Lomonoszov Egyetem főépületének E szektorában aludni, ami nem mellesleg a legnagyobb az összes ilyen épület között. Igazán büszke voltam. Magában az épületben a régi mozik kissé gyurmás szaga kering, de tartva a lépést a mai egyetemisták igényeivel szoláriumot is találtam benne.

A kulturális nevezetességek közül láttam a Majakovszkij múzeumot, a KGB székházat, a Csehov színházat, a Dumát, a Vörös teret. Mivel eddig mindenki, aki ott járt azt a csalódottságot hangsúlyozta, hogy nem is olyan nagy, mint amilyennek a tv-ben látszik, én készültem. Nem ért meglepetés: a Vörös tér átlagos térnagyságú terület. Bár, ami a Vaszilij Blazsennij székesegyházat illeti, nagyobbra számítottam. Láttam a GUM áruházat, a Kremlt összes templomával és fegyvertárával, ami azért kissé drága. Végignéztem a nem is olyan régi szobrok temetőjét, a régi és az új Tretyakov képtárat, ahol felfedeztem magamnak Vrubel festőt, a Puskin múzeumot és az Arbatot.

Osztyankinóba is kimentem, ahol láttam Muhina híres szobrát, amivel a Moszfilmek kezdődnek, és a kilőtt rakéta szobrát is. Az űrhajózási múzeumba, ahol a Vosztok 1-et őrzik, azért nem mentem be, mert túl nagy volt a sor. Összességében jó volt Moszkva, DE! Amire leginkább készültem, a Lenin mauzóleum, hát mit mondjak, nem úgy sikerült, ahogy képzeltem. Április 13-án délelőtt fél 11-kor odalépek a katonához a Vörös téren, hogy megtudjam, mikor van nyitva a HELY. Ugyanis elvileg 10-től már nyitva kéne legyen. A válasz: Április 19-én. Én április 16-án este hagytam el a várost, csalódottan és azzal a tudattal, hogy restanciámat mindenképpen törleszteni fogom. Egyszerűen nem temethetik el addig, amíg én ott nem láttam.

Tavaly márciusban egy hétfő délután a Nyevszkij proszpekt metró megállóban nem állt meg a metró és különös módon a délutáni csúcs idején csak néhányan lézengtek a föld alatt. Amikor megtudtam, hogy reggel Moszkvában robbantottak és azért nem állt meg velem a metró, mert éppen akkor keresték a bombát, volt az egyetlen komoly gondolat, hogy én innen haza megyek. Még otthon láttam egy képet a moszkvai metróról a reggeli csúcsban. Azóta nem vonzott ez a város és ezen az itt tartózkodásom alatti három terror akció csak rontott.

Márciusban jött a döntés, hogy részt vehetek a Lomonoszov egyetem diák konferenciáján. Ami tök jó, csak ne Moszkvában lenne. El kell oda mennem és most nem csak Seremetyevóig, hanem a sűrűjébe, ráadásul vonattal. Az sem nyugtatott meg, hogy vonatjegyvásárláskor terroristákat köröző plakátokat láttam az állomás falán. Féltem. Ráadásul a moszkvai héten adott két koncertet is a Leningrád Péterváron, én meg Moszkvában rettegek. Azért ezt elég nagy áldozatnak éreztem részemről a tudomány oltárán. De hát végül is mire jó a félelem, ha nem arra, hogy szembenézzünk vele? Szóval elindultam.

Amikor még otthon készültem az orosz tél megtapasztalására nem kalkuláltam be hatását a többi évszakra. Hatással van. A tavasz kb. másfél hónappal van lemaradva az otthonihoz képest. Február végén kezdődik, amikor elérjük a régóta vágyott -5 fokot. És igen, érzékelhető a különbség a -25 és a -5 fok között. Ekkor mondta azt egyik tanár a tanszéken: „Nagyon fázik? Tartson ki, már mindjárt vége!” Ezek után, ahogy ment át a busz a befagyott Néva hídján elérzékenyültem. Igaz, hogy hideg, de milyen szép és semmi garancia, hogy én valaha is újra látom. Ez a kaland is a végéhez közeledik. Aztán amikor még március végén is láttam rajta embereket sétálni, rájöttem, hogy nem eszik itt olyan forrón a kását, vagy úgyis mondhatnám, hogy nem kell aggódni, nem olvad olyan gyorsan a Néva.

A március a legkínzóbb, amikor megmozdul a hó, de alapvetően nem történik változás, mert minden fa ugyanolyan szürke és minden ugyanolyan fehér. Miközben én tudom, hogy otthon már pattannak a rügyek. De érdekes felfedezéseket tesz az ember. Például: jé, itt a háztetők különböző színűek. Jé, a parkban vannak padok is. Sok-sok minden kerül elő a hó alól, amiket az emberek és kutyák a hosszú hónapok során beleraktak. Ugyanakkor ez a legveszélyesebb időszak: olvad a hó, szakadnak le a jégcsapok, törnek el a csatornák. Időnként életveszélyes.

Aztán áprilisban valahogy mégiscsak elolvad már végre a hó, és ekkor kezdődik a város kitakarítása. Szisztematikusan minden fémszerkezetet újra festenek, felássák a parkokat, hónap végén kezdik kiültetni a virágokat. Megjelennek a rügyek. Hogy mikor lesz minden zöld? Nos, otthon május elsején nyitnak a strandok. Itt júniusban virágzik az orgona, mint a nyár szimbóluma. Olyankor fedezem fel, hogy tulajdonképpen milyen gyönyörű is ez a város. Kár, hogy csak rövid ideig.

Csehov estjeim második darabja a Ványa bácsi volt. A Három nővér esetéből okulva most nem néztem meg előtte az Alfonzó-féle paródiát. Fölösleges is lett volna, mivel hogy kívülről tudom az egészet. Meg azért is, mert gyakorlatilag semmilyen hasonlóság nem volt. Persze azt valahol mélyen sejtettem, hogy Ványadt Ványadtovics Vinyov nem lesz, de nem volt Alekszander Alekszandrovics Panangin sem. Dada ugyan volt, de nem sóhajtozott és a szamovárról sem gondoskodott.

A Ványa bácsi nem taglózott le annyira, mint a Három nővér. Persze tragédiák itt is voltak: az a gyomorszájon vágó pillanat, amikor virágcsokorral a kezében megpillantja másvalakivel csókolózni a nőt, aki neki az élet. A tragédiákat viszont rengeteg humor szőtte át. Például a jelenet, amikor a férfiak részegek. Nem az a magából kiforduló, gusztustalan, kötekedő részegség, hanem az a kvaterkázó önfeledt bohóckodás, ami egy bizonyos típust nagyon szimpatikussá tud tenni. Fergeteges volt.

Ványa bácsival ugyanaz történt, mint a három nővérrel, önáltatás, tipródás, elengedés, indulás, folytatás. De valahogy nem volt olyan velőtrázó, nem kezdtem el sírni a felénél és zokogó férfiakat sem láttam kijönni a darab végén. A sírással kapcsolatban a színházban van egy bosszantó jelenség, ami nemzetközi: kiül egy könnycsepp a szememre, elhelyezkedik, himbálózik, még nem tudja mit akar. Döntésre jut, hogy útnak indul és éppen amikor kibuggyanna, éppen akkor röhög fel a közelben valaki. Ez a bántó, arrogáns kívülálló teljesen felborítja a ritmust. Színházban az ember nem azért sír, mert bántották, hanem a megtisztulásért. De mindig van valaki, aki ebbe beleröhög, legalább ketten.

Persze azt, hogy a fiúk nem sírnak, már régebbről tudom. Amikor először mentem haza karácsonyra Szentpétervárról, a családommal beszélgetünk a szeptemberi elindulásról. A reptéren én természetesen bőgtem. Anyu előttem nem, de amikor beléptem a tranzitba már igen és Áron testvérem szeme is könnyes volt. „-Tényleg!? -Á, csak sütött a Nap.”

Szerdán délelőtt megállíthatatlanul tört rám az érzés: nem akarok oroszul beszélni. Elég! Unom, hogy sokkal kisebb mértékben tudom megragadni a nüansznyi különbségeket, használni, érezni a szavak ízét, játszani és viccelni velük. Az anyanyelvemen szeretnék már létezni. Rögtön elszégyelltem magam, ahogy ezt végiggondoltam. Mégis csak hálátlanság a számomra ösztöndíjat adományozókkal szemben. Hányan örülnének egy ilyen három éves külföldi ösztöndíjnak. Végül felmentettem magam azzal, hogy a disszertáció 130. oldalának megírása táján az ember igenis elfáradhat. Az anyanyelvén is, nem hogy egy idegenen. A számítógép előtt görnyedve időnként szörnyen tehetetlennek érzem magam. A saját tökéletlen orosz tudásom rabja vagyok. Én nem ezt akarom írni és nem így. Aztán amikor nagy nehezen elégedett vagyok a kiválasztott szavakkal jön a nyelvtani egyeztetés, szám, személy, nem, igerag, aktív, passzív, folyamatos, befejezett, lágyságjel és vessző. Még jó, hogy a minden logikát nélkülöző orosz hangsúlyt nem kell írásban jelölni. Eddig lobogott bennem a vágy, az orosz tudásom jobbításának szándéka, ám ez szerdán kissé megbicsaklott. Rossz ezzel a leküzdhetetlennek látszó hátránnyal élni. De, természetesen az idők során sikerült belőle előnyt kovácsolnom.

Oroszországban a leggőgösebb emberek a ruhatáros nénik, eladók, egyes könyvtárosok. Némelyek olyan bunkón tudnak beszélni az emberrel, hogy az valami elképesztő. Az Orosz Akadémiai Könyvtár ruhatárosával történt a következő affér: Már mindent leadtam, amikor vissza kellett kérni a táskám, mert az olvasójegy benne maradt. „-Elnézést, visszakaphatnám a táskámat egy pillanatra? – Jaaj! Me’ miről ábrándozik? – Hát, nem magáról.” Úgy elgondolkoztam, hogy azzal a tornacipős, nejlon zacskós öregemberrel is így beszél, aki simán lehet Nobel-díjas, de, hogy akadémikus, az tuti. Bár valójában, ne a tudóst tisztelje bennem, csak az embert. Egy kis humanizmust! Kérem! Ilyenkor vitatkozni, fölösleges. Helyette, megszólalok magyarul. Imádom, hogy senki nem érti a magyar nyelvet, hogy semmire nem hasonlít, hogy külföldön egy azonosíthatatlan jelenség.

Az orosz szolgáltató szektor legbunkóbbja címet Az Orosz Nemzeti Könyvtár főépületének menzáján dolgozó kasszás hölgynek adományoztam. Viselkedését következőképpen normalizáltam: (A dőlten szedett rész oroszul hangzott el) „– Elnézést, az a pirog mivel van töltve? ……………… – Elnézést, elárul.. – Jaj, Úristen, hát sajttal. – Maga olyan kedves, Magyarországon csak erről fogok mesélni.” Az a döbbenet, azt öröm volt nézni. Döbbenjen is meg, mi a garancia, hogy nem valami szuper hatékony ősi átkot szórtam a fejére? Persze nem mindig vagyok ilyen szalonképes. A csúnya szavakhoz fűződő viszonyomat pontosan mutatja, az a panasz, amivel Apuhoz fordultam négy-öt évesen: „Juj, képzeld! Vince (a bátyám) azt mondta rám, amit Anyu szokott Chaucheskura.” Vagyis, hülye. Idővel persze változott a helyzet. Ez irányú fejlődésemben kétségtelenül nagy lépést hozott ez az ösztöndíj. Az orosz szolgáltató szektornak köszönhetően „Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!” típusú kifejezések, a baszd meg és szolidabb anyázások ma már nem jelentenek problémát. A legérdekesebb az egészben egy bizonyos felismerés. Hazautazás után általában két héten belül tudatosul: jé, nem káromkodom, jé, nem beszélek csúnyán. Én azt gondolom, hogy a kényszer az útlevél pecsételéssel, illetve a felhők felett oszlik el.

Első meghatározó élményem az idegenszavakkal kapcsolatban hat-hét éves koromra tehető. Ekkor közölték velem szüleim, hogy lengyelül, a köszönöm szépen: dziekuje bardzo. Őszintén azt hittem, hogy csak viccelnek. Nyilvánvaló, hogy ez csak valami varázsszó lehet és emberek ezt nem használják. A kifejezést, féléves lengyelországi tartózkodás során, sikerült elfogadnom és megszoknom.

Természetesen az orosz nyelvben is fordulnak elő ilyen típusú szavak. Első döbbenetem a zsigulihoz kapcsolódik. Én mindaddig azt hittem, hogy ez csak egy vicc, vagy esetleg a Zsigmond ízetlen becézése, amíg 2008 őszén meg nem láttam egy szentpétervári autón a feliratot: жигули. A furcsa de megszokható kategóriába tartozik: a gruzovik=teherautó. A menthetetlenül röhelyes csoport képviselője: a bjusztgálter=melltartó. Azt, hogy bjusztgálter, azt nem mondod ki röhögés nélkül. És egy példa az űberolhatatlan varázsszavak közül: Mikluhó-Makláj. A XIX. században élő etnográfus, beutazta Ausztráliát és az egyik vezető orosz múzeumot nevezték el róla. Mikluhó-Makláj méltó társa lehet a csukásistváni Oriza Triznyáknak és a lázárervini Mirnikszdirniksznek. Ezekre a szavakra simán lehet egy mesevilágot építeni. Végül is J. K. Rowling is ezt csinálta a latinnal.

Szentpétervári képzésem biztos pontja az orosz nyelvtanulás, amit az egyetem biztosít heti kétszer. Első félévben a 75 éves Jevgenyij Pavlovics Joszifov tanított bennünket. Mivel msn és chat közben nagyon hosszú mindig végigírni: Jevgenyij Pavlovics, rövidítettem: JP. JP félév után nyugdíjba ment, majd sajnos egy év múlva elhunyt. Az utolsó JP-s órán ismertük meg új tanárunkat. Az első perctől nyilvánvalóvá vált, hogy Borisz Nyikiforovics Kovalenko lesz: BN.

BN a legtündéribb orosz ember, akivel eddig találkoztam. A nagy orosz lélek megtestesítője. Persze nem pátoszosan. Ha azt mondom, hogy szeretném az eget kimeszelni, nem csinálja meg helyettem. De, minden eszközt, amivel ez számomra lehetséges, előteremt és biztosít. Így sikerült megnéznem a Félkegyelmű régi filmváltozatát, a Miről beszélnek a férfiakat végignéztük órán, és minden kifejezést megmagyarázott. Tudom, hogy a szleng, de leginkább a nyomdafestéket nem tűrő szavakat nem szívesen terjeszti köreinkben, de sosem tér ki az ilyen irányú válaszok elől. Születésnapomra mindig igazi orosz érdekességet kapok. Ő ismertetett meg Cseburáskával, az orosz rajzfilmhőssel.

Persze mint minden kapcsolat, a miénk sem felhőtlen. Hihetetlen nagy nézetkülönbség van közöttünk a halálbüntetést illetően. Ő köti az ebet a karóhoz, én is. A másik dolog, hogy BN öregszik és elfelejt bizonyos dolgokat. Általában kéthavonta rendszeresen lezajlik köztünk a következő beszélgetés:

– Magyarország tagja az Európai Uniónak?

– Igen.

– Magyarországon van már euró?

– Nincs.

– Mikor lesz?

– Nem tudom.

És ez így megy évről évre. Nagyon fog nekem hiányozni.

Az iskolai nyelvtanulás során sokszor felmerül a kétely az elvárt szavakkal kapcsolatban. Például mikor lesz nekem szükségem a hólyaghurut orosz megfelelőjének ismeretére? Hát eddig nem volt. Ugyanakkor olyan szavakat nem hogy nem tanítanak meg, de még a szótárban sem szerepelnek, mint például a tollbetét. A cserediák programok virágkorában, kicsit változtatnék a szótárak összetételén. Szerintem sokkal több esetben fordul egy  párhónapos Erasmus-diák tollbetét ügyben a papírboltoshoz, mint hólyaghurut ügyben egy orvoshoz.

A héten tönkrement a wc-ülőke. Megcsinálni nem tudtuk. Semmi baj, van hibafüzet, oda be kell írni. Jó, de mégis mit írjak? A wc-ülőke szócikk nem szerepel a magyar-orosz szótárban. A megoldás: Felmentem az ikea orosz honlapjára, fürdőszoba részleg, ott volt: сиденье для унитаза, ráadásul képes illusztrációval.

Témavezetőm szerint egy etnográfusnak értenie kell az adott csoport káromkodásait, szlengjét is. Én elszántan igyekszem megfogadni a szívemre helyezett tanácsot. De rendszeresen ütközöm akadályokba akár a Leningrád, akár Jerofejev: Moszkva-Petuski művével kapcsolatban. „Ez nincs benne a szótárban!!!” Persze valahogy mindig kiderül a rejtély. De kérdem én, egy szótárnak mégiscsak nem az volna a feladata, hogy kerülőutak nélkül, egyszerűen hozzájuttasson az információhoz?

Szentpétervári életem egyik fontos szereplőjéről, pontosabban egy csoportról még nem meséltem. Ők az óhitűek, akik a kutatásom tárgyát képezik. A XVII. századi orosz egyházi reformokat ellenzőket, akik később ki is váltak, nevezzük óhitűeknek. A hagyományaikhoz ragaszkodó vallási közösségre nehéz, küzdelmes élet várt a pravoszláv-orosz államban, a Szovjetunióban úgyszintén. Mindezek ellenére ma is léteznek, Szentpéterváron nem is egy közösség él. Tavaly rendszeres látogatója voltam az óhitű vasárnapi iskolának.

A belépést a vasárnapi iskolába szigorú öltözködési szabályok előzik meg. Mert férfi és nő nem hordhatja a másik nem ruháit. Egy nő nem engedhet meg magának erkölcstelenül, szabadon lélegző hajkorona mutogatást. Földig érő hosszú szoknyát és a sálamat rendszeresítettem a célra. A szettet munkaruhának neveztem el. Persze hamar rájöttem, hogy nem eszik itt olyan forrón a kását. Mert nem elég, hogy egyesek térdig érő szoknyát viseltek, voltak akik még rúzs használatára is vetemedtek. Persze én ezt nem mertem megcsinálni, mert az egyik néni, mint outsider-t, mindig nagyon szúrósan méregetett.

A csoportnak kb. 10 rendszeresen járó tagja volt. Az egyikükkel kapcsolatban, 45 körüli, közvetlen nő, hamar éreztem, hogy valami nem stimmel, valami nagy baj van. Az idő múlásával félszavakból sejteni kezdtem, hogy elvesztette a fiát. Egyik alkalommal, az énekgyakorló résznél Ábrahámról szólt az ének. Minden világos lett. Nagyon sírt, ketten mi is vele.

Az óhitű konzervativizmus vonásai, amennyire sikerült megismernem, elég logikusnak tűntek. Persze kivétel is van. A tavaszi óraátállítást követő vasárnap gyanús csend fogadott. Mi történt? Kirill Kozsurin, az óhitű vezető elmagyarázta: „Nem akartuk összezavarni a híveket a változással. Ma még a régi rendet követjük. A jövő héten már mi is áttérünk.” ????? Ezeknek már agyukra ment a protestálás.