Pokoljárásom története Miért?

Tegnap fejeződött be, a hétfő óta tartó, második alkalommal megrendezett, Kinoforum Szentpéterváron. Csak sejtem, hogy a szervezők célja: felzárkózni a moszkvaihoz. Tavaly Antonio Banderas volt az abszolút díszvendég, idén Ornella Muti. Ezen a héten a filmvilág színe java megjelent a városban. Természetesen Andy Wajna is. A város és Demján Sándor kedden írták alá a „Pétervári művészetek palotája” projektet.

A fesztiválon több kategóriában mutatnak be filmeket. A verseny részben a legkülönfélébb, friss filmek kerültek színre Dél-Koreától Iránon át Brazíliáig és Kanadától Finnországig. A talán legaktuálisabb szekcióban a terrorizmust feldolgozó filmek voltak. A fórum nagy előnye, hogy sok-sok filmet ingyen vetítenek, és a jegyek sem drágák: 100-250 rubel.

Három kategória, három orosz filmjét néztem meg. A verseny filmek közül, az új területek kategóriában Roman Khrusch Pecsorin-ját. Lermontov Korunk hősét gondolták újra. Teljesen éberen ültem be, a délután hatkor kezdődő, filmre. Az ötödik perc után nem bírtam nyitva tartani a szemem. Úgy fél órát alhattam. Nem volt jó. A dokumentumfilmek közül a Szerda 1961. 07. 19.-t láttam. 1997-ben Viktor Kosakovsky filmet forgatott azoknak az életéről, akik vele egy napon születtek Leningrádban. Kb.: 100 emberrel találkoztunk. Két szülést mutattak premier plánban, az egyik nyugis volt, a másik nagyon véres és nem sírt fel a csecsemő, de végül minden rendbe jött. A Marlen Khutsiev szekcióból, az 1970-es Prágai filmfesztiválon díjat nyert, Május volt-at láttam. A háború vége után két héttel szovjet katonák felfedeznek egy koncentrációs tábort. A film háborús felvételekkel kezdődik, a feliratok alapján, némelyek nálunk készültek. Maga a történet eléggé elnyúzott, időnként unalmas volt (ezen csak 3 percet aludtam). Alapvetően, azonban szép és érdemes megnézni.

Szentpéterváron májusban kezdődik a viharos időszak. Amikor is nagyon hirtelen, nagyon rövid idő alatt, nagyon sok eső képes lezúdulni az égből. Idén májusban az első alkalommal éppen orosz tanáromnál, BN-nél voltam, aki a nagy orosz lelket újra bizonyítva nem engedett esernyő nélkül utamra. Mikor bevallottam, hogy nekem nincs esernyőm, lelkemre kötötte, pityeri tartózkodásom végéig vissza ne adjam neki. Én alapvetően szeretem a viharokat, otthon a teraszról tök jó őket figyelni. Itt azonban nem mindig sikerül biztonságos helyről, kívülállóként szemlélni a hangos özönvizet. Sőt annyira veszélyes tud lenni a dolog, hogy múlt hét pénteken két embert agyon is csapott a villám. Nos, kedden gyanútlanul indultam el a verőfényes napsütésben. Még a buszról nem szálltam le, amikor leszakadt az ég. BN esernyője, természetesen, nem volt nálam. Mire védett helyre értem, úgy néztem ki, mint a lány a képen. És csodák csodája, éppen abban a pillanatban csörrent meg a telefonom. BN: Hol van? Az utcán? Magánál van az esernyőm? Én: Nincs. Aznap háromszor került sor a 20 perces eső-programra.

Ha nyáron ide jössz, hozzál esernyőt!!!

Eddigi életem során a sztereotípiákat illetően azt szűrtem le, hogy a tudásnak csak az illúzióját táplálják bennünk, ami által valamiféle biztonságot vélünk érzékelni magunk körül. Aztán kicsit megkaparva a felszínüket kiderül, hogy szinte semmi nem igaz belőlük, majd még mélyebbre ásva, mégis csak rájövünk, hogy van bennünk igazság. Szentpéterváron sikerült megismerkednem „az oroszok és az alkohol” – közhely mélyebb rétegeivel. Az egyik véglet szerint, echte orosz, huszonéves lány ismerősöm még életében nem kóstolt vodkát. A másik oldallal a Néprajz tanszéken találkoztam, ami igazán nagyon autentikusnak bizonyult az adott kérdést illetően.

Amikor közöltem, hogy nem szeretem a sört, úgy néztek rám, mintha a holdról jöttem volna. A visszautasítást témavezetőm a következőképpen konstatálta: „Ha nem issza meg, nem megyünk konzultálni!” Majd mint egy igazi mester az inasnak, hozzátette: „Jegyezze meg! A jó etnográfus minden italt megkóstol.” Legközelebb bele is kerültem a sűrűjébe, amikor is témavezetőm születésnapját whiskyvel ünnepeltük. Három dolog segített, hogy ne érjen nagyon csúnya véget a dolog: 1, Kísérőnek volt szalonna és kenyér. 2, A pont olyan magas hűtőszekrény, amire fel tudtam könyökölni. 3, Fél óra múlva dolgom volt és el kellett mennem.

Az előző posztban említett szerdai konzultációk egyikén 40 percet vártam a témavezetőmre. Gyanúsan mosolygósan érkezett és amikor leült mellém döbbentem rá, hogy részeg. Először nagyon felháborodtam, de amikor nem tudta kimondani azt, hogy szociológiai, rájöttem, hisztizni fölösleges. A nehézségek ellenére, mindent elmondott, amit akart. Szóval igazán nem mondhatom, hogy eredménytelen volt az aznapi találkozás.

Egyik orosz ismerősöm szerint, Oroszországban olyan nincs, hogy egy vodkás üveget ne tudjanak kibontani. És tényleg, megtörtént, hogy az erőlködés miatt az egyik tanár szemébe fröccsent a vodka. Mindent a cél érdekében. Egy ilyen szeánsz első órája határozottan érdekes, beszélgetünk, viccelődünk, tök jó. Később persze, amikor kezd gusztustalan lenni, akkor egyszerűen le kell lépni. Engem igazán nem zavar, ha ők isznak. Őket viszont igen, ha én nem. Gyakorlatilag lehetetlen visszautasítani a kínálást, pontosabban a folyamatos kínálást. Nem elégszenek meg azzal, ha egy, esetleg két kupicát tisztességesen fenékig felhajtasz. Lányoknak egyetlen dolog segíthet: „Terhes vagyok!” Sajnos, ezt ilyen hosszú távú tartózkodás esetén nem lehet alkalmazni. Egyetlen ments váram a kovászos uborka. Otthon nem nagyon rajongtam érte, de itt igazán jó barátok lettünk. Nélküle lehetetlen volna a túlélés.

Még Oroszországba érkezésem előtt megtudtam, hogy szentpétervári szakmai életem legfontosabb személye Vlagyimir Szerafimovics Buzin lesz. Hamar túljutottam azon, hogy vihogva mondjam ki a nevét. Buzin hatvan-valahány éves, magas, nagy darab, kissé lomha ember délről, ahonnan olyan hangképzést hozott magával, amit én első évben nem értettem. Igaz, akkor még ő sem értett engem. Szóval elsőben igazán hatékonyak voltunk és távolságtartóak. Másodikban, amikor már cikkeket és konferencia előadásokat kellett írni a saját archívumi kutatásaim alapján, közeledtünk egymáshoz. Buzin időnként már viccelődött. Renomém egyértelmű növekedése egy sikeres vizsgához köthető, és ahhoz a perchez, amikor kiderült, hogy szeretem a szalonnát.

Idén, a disszertáció miatt heti rendszerességgel konzultáltunk. Minden szerdán ötkor remegő kézzel nyomtam le a tanszék kilincsét, hogy megkapjam az agyleszívást. Egy-másfél órán keresztül minden sort letapogattunk, megrágtuk a tartalmat és a formát. Buzin szerint a stílusom bürokratikus, a történelem szemléletem pedig marxista. Az utóbbiban van némi igazság, bár én inkább pragmatizmust mondanék. Az orosz stílusom valóban hagy kívánni valót maga után. Ezzel kapcsolatban rendszeresen zajlik le közöttünk a következő rövid párbeszéd: „- Írjon úgy, mint Puskin! Röviden, pontosan, érthetően! – Aha.” Nagy üresség tört rám szerdai szeánsz sorozatunk végeztével: Te! Mit csináltam én azelőtt szerda délutánonként?

A disszertáció tényleges megalkotásában Buzin rengeteget segített és segít. Ami a technikai, vagyis adminisztratív részét illeti a dolognak, már voltak problémáink. Ebből a szempontból témavezetőm nem a legakkurátusabb ember. Horvát szobatársam már két héttel az elővita előtt birtokában volt minden fontos és hasznos információnak. Ezzel szemben én június 17-én még nem tudtam, mikor lesz a június végére tervezett elővita és kik lesznek a recenzensek. (Az elővita június 27-én sikeresen lezajlott). Tisztában voltam vele, hogy az államvizsgákat ünneplő tanszéki bulin tudakozódni, hamvába holt ötlet, de azért tettem egy próbát. Természetesen nem jártam sikerrel. Elégedetlenségemet, a már nem 100%-os Buzin, egy whiskyvel és a következővel igyekezett enyhíteni:        „- Jaj, hát tudja, mi Oroszországban élünk! – Na ja, érzékelem.” Ugyanekkor valaki rám mutatva a teremből: „- Látszik, hogy a maga tanítványa: egyik kezében whisky, a másikban meg szalonna!”

Most visszaolvasva decemberi panaszaimat a sötétségről, nehezen lesz hihető a fehér éjszakákkal kapcsolatos nyavalygás, pedig minden szava igaz.

Szentpéterváron májusban kezdődik a konstans fény időszaka. Júniusban éjfélkor még tudok lámpa nélkül olvasni. Este 11-kor bátran ballagok egyedül az utcán, hiszen egyértelmű, hogy a kétes ügyletekhez még túl világos van. És a fehér éjszakáknak kétségtelenül megvan a maguk romantikája. Ez így elsőre nagyon izgalmasnak tűnik, de nem az. Mert nem tudok aludni. Hihetetlenül álmos vagyok, de aludni nem tudok. Amikor eljön a lefekvés ideje, fáradtságom már szinten van, de szervezetem többi része még nem tart ott. Minimum két óra hosszas forgolódás kezdődik és valamikor végre elalszom. Az álom azonban nem tart sokáig, mert hajnalban teljesen akaratlanul kipattan a szemem és nem tudok vissza aludni. Mivel az ablakon elhelyezett dupla sötétítés sem segít, második hónapja folyamatosan álmos vagyok. De ez az álmosság nem ugyanaz a decemberivel. Mert akkor lehetett aludni, sőt! De most… A fáradtság olyan szintre jut el, ahol már nem érzékelem.

Tavaly június végén mentem haza. Innen este fél tízkor indult a repülő, háromnegyed tízre értünk Ferihegyre. Hihetetlenül érdekes volt látni, ahogy a repülő besiklik a világosból a sötétségbe. Akkor már két hónapja nem találkoztam a sötéttel. A landolás keltette verejtékezés előhozta a több hónapos kialvatlanság feszültségét, amit földet éréskor kihánytam.

Éreztem, hogy a moszkvai konferencia miatt kihagyott Leningrád koncert nem maradhat annyiban, ezt valahogy kompenzálni kell. Amikor megláttam a metróban a Rubel koncertet hirdető plakátot, tudtam, ez lesz az. A Rubel zenekar vezetője, akárcsak a Leningrádé Szergej Snurov.

A jegy szerint,vendég: Sztasz Bareckij. Ajjaj, az nem jó. Már a Leningrád koncert szünetében volt hozzá szerencsénk. Bejött egy hihetetlenül kövér és még annál is szélesebb vállú kopasz ember. Úgy csinált, mint aki előad egy dalt. „Énekelt” egy sort, majd kettőt hörgött. Olyan volt, mint Seth az Amerikai História X-ben. Borzalmas volt, de a Leningrád eufóriája hamar elfelejtette. Tegnap fél óra késéssel színpadra lépett ez az ember, hogy előadja, fent már ismertetett, „művészetét”. Volt vele egy gitáros, ő képviselte a zene vonalat, három, magát riszáló nő és két fickó, csak úgy. Körbenéztem, mások mit szólnak ehhez. Ugyanazt a döbbent csodálkozást olvastam le az arcukról, amit én éreztem: Ki ez? Meddig fog ez tartani? Mi ez a szar? Az egész összesen 15 percig tartott. Aztán már a Rubel szünetében kijött a nézőtérre, beszélgetett az emberekkel, fényképezkedtek. Egész szimpatikusnak tűnt. De én akkor sem értem, mért kell őt énekeltetni? NEM JÓ!

A Sztasz Bareckij -féle sokkból ocsúdva, a tömeg már erősen skandálta: SNUROV, SNUROV, SNUROV! Amikor csak azt veszem észre, hogy 2 méterre tőlem elhalad. Kinőtt hajjal sokkal barátságosabbnak tűnik, mint kopaszon. Tíz perc múlva elkezdődött a Rubel koncert. Itt már igazi zenészek voltak a színpadon. Igaz, jóval kevesebben, mint a Leningrádban, csak öten. A zene, az az igazi „je-je rock”, a szöveg időnként vulgáris. (Már egész jól értem.) Snurov minden szám végére abba a szimpatikus, mosolygós extázisba esett. Jópofa volt. Annak ellenére, hogy a ritmusra bólogatásban elfáradt a nyakam, a Rubel nem taszította le a trónról a Leningrádot.

Sajnos koncert után, nem jött ki a lépés, hogy autógrammot szerezhessek Snurovtól. Na nem baj, majd legközelebb. Ahogy ezt végiggondoltam, villant be, egyáltalán nem biztos, hogy lesz legközelebb. Az ösztöndíjam ősszel véget ér. Egyrészt, hihetetlenül szeretnék már megszabadulni a disszertációt körüllengő bizonytalanságtól. Nem tudom, ez a napról napra növekvő kő mikor gördül már le végre a szívemről. Másrészt viszont, ennek az egésznek az összes többi részét piszkosul élvezem, de mindjárt vége. Fura ez az ambivalencia.

Az, hogy a családom, a barátaim, ismerőseim, a kutyánk, a Túró Rudi, a 25 év alatt megszokott időjárás és éves fényviszonyok hiányoznak, normális. De ezekkel együtt akadnak olyan dolgok is, amelyekről nem gondoltam, hogy hiányozhatnak. Ilyen például a normális méretű mosdókagyló. A kollégiumban ugyanis fele akkora van, mint az átlagos. Harmadik éve nincs olyan alkalom, hogy ne legyek én, vagy a hajam vizes, vagy fogkrémes. Otthon olyan jó, fölé lehet hajolni, szájat öblíteni, elférek.

Sosem gondoltam, hogy a ruháim tudnak hiányozni. Én nem tudtam, hogy ilyen nő vagyok. Itt van velem egy bőröndnyi ruha, aminek nagy részét téli pulóverek foglalják el. Kétségtelenül kreativitást követel, hogy ebből a pár darabból változatosságot varázsoljak. És még azt sem mondanám, hogy nem élvezem. De amikor januárban kinyitottam otthon az egyik ruhás dobozomat, az hiba volt. Hogy nekem milyen kincseim vannak?! Itt már régen leszoktam az üzletekben kóválygásról. Egyszerűen nincs értelme. Mert jó, megtetszik, megveszem, viselem, de haza is kell vinni. És már régen túl léptem a repülős 23 kg-os határt. Mondjuk, ha több lenne, sem érnék vele sokat. A 23 kg ugyanis az a tömeg, amit én már nem tudok megemelni.

Valamelyik este finom sült kolbász illatok szálltak a levegőben. A disznótoros vacsora friss kolbászának illata jutott róla eszembe. Ahogy ez az emlék eltöltötte az orrom és a szám, elképzeltem, ahogy otthon körbeüljük az asztalt. Beszélgetünk, viccelődünk és én számba veszem a ropogós, ízletes, sötét narancsszínű falatot, amit egy zsírjába tunkolt darab kenyér, pirospozsgást biztosító héjjal, követ.

Múlt héten volt a barátnőm esküvője. Az internet csodájának köszönhetően első pillanattól tájékoztatva voltam a részletekről, folyamatos konzultációban álltunk a ruhát illetően. Az esküvő napján sokat gondoltam rájuk. Azt, hogy nem mulathatom át velük az éjszakát és nem ehetek a tortából, túlélem, bár kétségtelenül fáj. De az, hogy aznap nem ölelhettem át úgy istenigazából, az zokon esett.

A Péterváron megismert ételek közül, számomra legfinomabb a hacsapuri. Azért nem mondom, hogy orosz, mert amennyire én tudom, vagy grúz, vagy örmény. A hacsapuri sajttal töltött lepénykenyér. Mivel tényleg nagyon szeretem, otthon megpróbáltam rekonstruálni, hogyha majd vége lesz az ösztöndíjnak, ne hiányozzon olyan nagyon. A sajtos-tojásos cékla salátával nem voltam olyan sikeres, úgyhogy arról nem is mesélek.

Szóval a hacsapurihoz kell vagy nagyon vékonyra gyúrt, vagy pedig leveles tészta. Készítek vékony A4-es nagyságú lapokat, vagy köröket. Az egyik felére teszem a sajtot (lehet reszelt, lehet egybe, ahogy tetszik, csak ne keveset), kevés sűrű tejfölt (ez egy kissé rizikós, mert kifolyhat), sót. A tészta másik felével lezárom az egészet, a tetejét megkenem tojássárgájával és aranysárgára sütöm. Hallottam olyat is, hogy tojást ütnek a közepére. Alapvetően bármilyen fűszert lehet belerakni, de az igaziban csak só van. Egészségünkre!

Szerintem egy adott nemzet gasztronómiájának megismerésére az egyik legautentikusabb forrás a menza. Itt nem francia intézetekben kiművelt Michelin csillagos séfek főznek, hanem felmenők évszázados tapasztalatait ismerő egyszerű háziasszonyok. Persze nem vagyok álszent, nem mondom, hogy mindig ez a finomabb. Az általam ismert orosz menzák közül a legfinomabb az Orosz Állami Történeti Archívumé, amihez hozzászámítom a kedves kiszolgálást is.

Nem mondanám, hogy magyar gyomor nehezen alkalmazkodik az orosz konyhához. Levesek finomak, sok zöldséget esznek, változatosan készítik a hús-, és halféléket és az ezerféle pirogból mindenki megtalálja az ízlésének megfelelőt. Bevallom, a céklától kicsit féltem. De, annak ellenére, hogy kicsit szárazabban készítik, mint mi, igen finom. Kedvencem a sajtos-tojásos cékla saláta.

Persze vannak furcsaságok. A túrós batyut (венгерка) magyarkának nevezik, ami azért szívmelengető. Itt a gulyás egyenlő azzal, amit mi pörköltnek nevezünk. Én, minden alkalmat megragadva, elhivatottan tisztázom a félreértést. Két hónapja találtam először spenótot a boltban. A menzán szisztematikusan összepárosítják a fasírtot a főtt tésztával. Fájdalmamra, alig van néha krumpli, helyette ott van, az oroszok számára első, a греча=hajdina kása. A kicsi barna izéből készült köretet, amikor először kóstoltam, kihánytam. Orosz barátaim szerint mindenképpen meg kell próbálnom a házit, mert az egész más. A menzán vízzel, míg otthon tejjel főzik. Hallgattam rájuk, megkóstoltam a másik variációt is. Nem éreztem a különbséget, de mivel vendégségben voltam, uralkodtam magamon.

A Lomonoszov Egyetem XVII. diákkonferenciájának megnyitójára, aminek kapcsán sikerült enyhítenem Moszkva fóbiámat, az egyetem könyvtárának legnagyobb előadójában került sor. Nem vennék rá mérget, de jóval nagyobbnak tűnt mint a Mindentudás Egyeteme kapcsán mutogatott terem. A kezdésre tele lett. Mivel április 11-én volt, és 12-én ünnepeltük Gagarin űrutazásának 50. évfordulóját, gyakorlatilag az egész ennek jegyében telt.

A rektor erősen hangsúlyozta, hogy ez a sok-sok lelkes, tudomány iránt érdeklődő résztvevő is, de az a tény, hogy az orosz Gagarin volt az első ember az űrben vitathatatlanul bizonyítja az orosz tudományos élet nagyszerűségét. Ez az egyetem az egyetlen a világon, amely saját szputnyikkal rendelkezik! Ezt az egészet bizonyítandó leadták, a most az űrben tartózkodó, orosz űrhajósok videóüzenetét, amelyben csakis és kizárólag ezen konferencia résztvevőit üdvözlik. Hiába láttam saját szememmel, ez számomra annyira hihetetlennek tűnt, hogy megkérdeztem egy lányt, jól értettem-e. Jól értettem. A videóüzenet és a különböző beszédek hatására, kb. egy óra után kezdtem elhinni ezt az egészet, mindazok ellenére, amit az elmúlt 2,5 évben láttam. Hogy Oroszországban valójában nagyszerű kutatónak lenni. Hagyják nyugodtan dolgozni az embert, nem gyötrik a munkakeresés borzalmas bizonytalanságai és még tisztességesen meg is fizetik.

Mígnem egyszer csak a színpadra kértek egy fiatal, már az elnök által is elismert, 30 körüli természettudóst: „A kutatói tevékenység nagyszerű dolog. De Oroszországban közel sem olyanok a feltételek, mint Nyugaton. Aki azt hiszi, hogy ezzel sok pénzt lehet keresni, az most álljon fel és menjen el. Aki viszont, úgy dönt, hogy marad, az sose veszítse a lendületét, mert különben nem érdemes.” Óriási ováció. Szóval, nem minden arany, ami fénylik. Azt hiszem, erről elég is ennyi.