Védekező mechanizmus

Szerdán délelőtt megállíthatatlanul tört rám az érzés: nem akarok oroszul beszélni. Elég! Unom, hogy sokkal kisebb mértékben tudom megragadni a nüansznyi különbségeket, használni, érezni a szavak ízét, játszani és viccelni velük. Az anyanyelvemen szeretnék már létezni. Rögtön elszégyelltem magam, ahogy ezt végiggondoltam. Mégis csak hálátlanság a számomra ösztöndíjat adományozókkal szemben. Hányan örülnének egy ilyen három éves külföldi ösztöndíjnak. Végül felmentettem magam azzal, hogy a disszertáció 130. oldalának megírása táján az ember igenis elfáradhat. Az anyanyelvén is, nem hogy egy idegenen. A számítógép előtt görnyedve időnként szörnyen tehetetlennek érzem magam. A saját tökéletlen orosz tudásom rabja vagyok. Én nem ezt akarom írni és nem így. Aztán amikor nagy nehezen elégedett vagyok a kiválasztott szavakkal jön a nyelvtani egyeztetés, szám, személy, nem, igerag, aktív, passzív, folyamatos, befejezett, lágyságjel és vessző. Még jó, hogy a minden logikát nélkülöző orosz hangsúlyt nem kell írásban jelölni. Eddig lobogott bennem a vágy, az orosz tudásom jobbításának szándéka, ám ez szerdán kissé megbicsaklott. Rossz ezzel a leküzdhetetlennek látszó hátránnyal élni. De, természetesen az idők során sikerült belőle előnyt kovácsolnom.

Oroszországban a leggőgösebb emberek a ruhatáros nénik, eladók, egyes könyvtárosok. Némelyek olyan bunkón tudnak beszélni az emberrel, hogy az valami elképesztő. Az Orosz Akadémiai Könyvtár ruhatárosával történt a következő affér: Már mindent leadtam, amikor vissza kellett kérni a táskám, mert az olvasójegy benne maradt. “-Elnézést, visszakaphatnám a táskámat egy pillanatra? – Jaaj! Me’ miről ábrándozik? – Hát, nem magáról.” Úgy elgondolkoztam, hogy azzal a tornacipős, nejlon zacskós öregemberrel is így beszél, aki simán lehet Nobel-díjas, de, hogy akadémikus, az tuti. Bár valójában, ne a tudóst tisztelje bennem, csak az embert. Egy kis humanizmust! Kérem! Ilyenkor vitatkozni, fölösleges. Helyette, megszólalok magyarul. Imádom, hogy senki nem érti a magyar nyelvet, hogy semmire nem hasonlít, hogy külföldön egy azonosíthatatlan jelenség.

Az orosz szolgáltató szektor legbunkóbbja címet Az Orosz Nemzeti Könyvtár főépületének menzáján dolgozó kasszás hölgynek adományoztam. Viselkedését következőképpen normalizáltam: (A dőlten szedett rész oroszul hangzott el) “– Elnézést, az a pirog mivel van töltve? ……………… – Elnézést, elárul.. – Jaj, Úristen, hát sajttal. – Maga olyan kedves, Magyarországon csak erről fogok mesélni.” Az a döbbenet, azt öröm volt nézni. Döbbenjen is meg, mi a garancia, hogy nem valami szuper hatékony ősi átkot szórtam a fejére? Persze nem mindig vagyok ilyen szalonképes. A csúnya szavakhoz fűződő viszonyomat pontosan mutatja, az a panasz, amivel Apuhoz fordultam négy-öt évesen: „Juj, képzeld! Vince (a bátyám) azt mondta rám, amit Anyu szokott Chaucheskura.” Vagyis, hülye. Idővel persze változott a helyzet. Ez irányú fejlődésemben kétségtelenül nagy lépést hozott ez az ösztöndíj. Az orosz szolgáltató szektornak köszönhetően „Tartsd meg az aprót, te mocskos állat!” típusú kifejezések, a baszd meg és szolidabb anyázások ma már nem jelentenek problémát. A legérdekesebb az egészben egy bizonyos felismerés. Hazautazás után általában két héten belül tudatosul: jé, nem káromkodom, jé, nem beszélek csúnyán. Én azt gondolom, hogy a kényszer az útlevél pecsételéssel, illetve a felhők felett oszlik el.

Kategória: Nincs kategorizálva | 2 hozzászólás

2 hozzászólás a(z) Védekező mechanizmus bejegyzéshez

  1. aron szerint:

    nem csak ott ilyenek.