Tavaly márciusban egy hétfő délután a Nyevszkij proszpekt metró megállóban nem állt meg a metró és különös módon a délutáni csúcs idején csak néhányan lézengtek a föld alatt. Amikor megtudtam, hogy reggel Moszkvában robbantottak és azért nem állt meg velem a metró, mert éppen akkor keresték a bombát, volt az egyetlen komoly gondolat, hogy én innen haza megyek. Még otthon láttam egy képet a moszkvai metróról a reggeli csúcsban. Azóta nem vonzott ez a város és ezen az itt tartózkodásom alatti három terror akció csak rontott.

Márciusban jött a döntés, hogy részt vehetek a Lomonoszov egyetem diák konferenciáján. Ami tök jó, csak ne Moszkvában lenne. El kell oda mennem és most nem csak Seremetyevóig, hanem a sűrűjébe, ráadásul vonattal. Az sem nyugtatott meg, hogy vonatjegyvásárláskor terroristákat köröző plakátokat láttam az állomás falán. Féltem. Ráadásul a moszkvai héten adott két koncertet is a Leningrád Péterváron, én meg Moszkvában rettegek. Azért ezt elég nagy áldozatnak éreztem részemről a tudomány oltárán. De hát végül is mire jó a félelem, ha nem arra, hogy szembenézzünk vele? Szóval elindultam.