Az ösztöndíjam mind három évében május 9-én, a győzelem napján, ott voltam a veterán felvonuláson. Az én életemben a másodikról, egyébként a 65-ről egy kis megemlékezés:
Igen természetes dolognak tartom, hogy az ember történész diplomával a zsebében, időnként meghatódik a történelem bizonyos emlékein. Sőt, egy igazi történész beavatásának része kell legyen egy igazi meghatódás. Meghatódáson nem azt értem, amikor hivatalos ünnepségen, hivatalból, hivatalosan bólogatva hümmögünk, milyen szép, milyen nagy dolog. Meghatódás az, amikor váratlanul talál ránk egy történelmi emlék. Akkor ér össze a szakirodalom és az életem, akkor értem meg, hogy a történelem én vagyok, mi vagyunk, hogy a történelem tőlem indul és hozzám tér vissza, hogy a történelem, ahogy Isten is, görbékkel ír egyenest.
Mielőtt ösztöndíjasként Szentpétervárra érkeztem többször gondolkoztam azon, vajon mikor fog igazán megérinteni a történelem ezen a jelentős helyen. Biztos voltam benne, hogy megfog. Telt-múlt az idő, sok-sok jelentős helyen megfordultam, és vártam a nagy beavatási pillanatot, de nem történt semmi.
A Nagy Győzelem 65. évfordulója alkalmából újra reménykedni kezdtem, hátha. 2010. május 9-én bizonyára meg fog valahogyan érinteni a történelem nagyszerű egyszerűsége. Muszáj, nem lehet, hogy amikor Oroszországban vagyok ezen a napon, érzéketlen maradjak.
Szentpéterváron, az Ermitázs előtti téren április elejétől kezdve gyakorolták a győzelem napi ünnepséget. Ezzel párhuzamosan megjelentek az ünneplő, emlékeztető plakátok a város legkülönbözőbb pontjain: köztereken, épületek falain, a sarki kisbolt homlokzatán, buszon, trolin, villamoson. Metrón, a metró mozgólépcsője menti reklámfelületeken, a két metróvonal közötti átjáró folyosón. Egy ilyen átjáró folyosó több tíz méter hosszú. Több mint egy hónapja több tíz méter hosszan kísérik végig utamat a győzelem napi képek, amikor átmegyek egyik metróállomásról a másikra. Míg megteszem ezt az utat, nézem a képeket de meghatódás helyett azt érzem, hogy nem kísérnek, inkább kísértenek. Míg a folyosó végére érek egészen kicsire összenyomnak, rám nehezednek, rám telepszenek.
Itt a győzelmi hét: a hírolvasó bemondók már hétfőn viselték a fekete-narancssárga csíkos emlékszalagot. Ugyanezen a napon fontos hír: valaki valahol kereskedelmi forgalomba helyezte a fekete-narancssárga szalagot, egy diszkó május 9-i buliplakátján ledér öltözetű nőkkel együtt szerepelteti a fekete-narancssárga szalagot, fiatal -még kölyökképű- lány a fekete-narancssárga szalag megszentségtelenítéséről beszélt.
Kedden éjfélkor a 1Канал Konsztantyin Szimonov Zsukov marsallal készített, annak idején titkosított, riportfilmjét sugározta. Reklám nélkül, megszentelés XXI. századi módra. Egymással szemben ül két ember: Konsztantyin Szimonov, akinek Várj reám című dalát Darvas Iván hangján ismerjük; és Zsukov marsall, a Szovjetunió négyszeres hőse, akit ugyanolyan távolinak érzek magamtól mint Hannibált. Két ember beszélget a húsz évvel azelőtti eseményekről: „-Milyen volt? – Nehéz volt.” A filmet nézve, átszaladt rajtam a hideg.
Május 9. délelőtt 10 óra: élő egyenes adás Moszkvából, a Vörös térről. A katonai parádé, a régi, az új fegyverek felvonultatása nagyon impozáns, engem azonban hidegen hagy. Közvetlenül a felvonulás után Medvegyev elnök külföldi vendégeivel elsétál az Ismeretlen Katona sírjához. Haladásukat katonás zene kíséri. A zene elhallgat, és míg két tucatnyi ember csöndben virágokat helyez a sírra, életerős, vidám, tavaszi madárdal hallatszik élő, egyenes adásban, a tévében. Ekkor ismét átszaladt rajtam a hideg.
Május 9. délután 17 óra, Szentpétervár, Nyevszkij proszpekt: Bal oldalamon iráni évfolyamtársam, jobbomon két orosz nő, így nézem a veterán felvonulást. Ahogy katonai zenére húsz percen keresztül szemem előtt halad a sok-sok öreg ember, ki sétálva, ki autóban ülve, mellükön hangosan csörgő érdemrendekkel, körülöttem néhányan szipognak, szemet törölnek, skandálják: УРА! СПАСИБО! УРА! Bizsereg az arcom.
Kicsivel később, az útmosó autók után oszladozni kezd a nézősereg. A gomolygó tömegben egyszer csak megpillantok egy idős veterán házaspárt, ahogy botra támaszkodva, egymás kezét fogva, lassan, méltóságteljesen haladnak a tömeggel ellentétes irányba. Elnézem őket és Darvas Iván szólal meg bennem, ahogy egyszerű tisztasággal énekli Szimonov dalát.