Pokoljárásom története Miért?

Край = valaminek a széle, vége, pereme. A háború után masiniszta érkezik a tajgába, ahol különböző okokból kirekesztettek élnek együtt és fakitermelésen dolgoznak. Ignát (Vlagyimir Maskov), a masiniszta gondozásba vesz egy elhagyatott mozdonyt és a kéretlenül hozzácsatolt német lányt. A mozdonyt megjavítják, működésre bírják, Gusztáv lesz a neve. Elza és Ignát a film végére egymásba szeretnek. Közben sok minden történik néha hollywoodosan, néha oroszosan, sőt néha még egy kis „sztanyiszlavszkij” is megcsillan. Talán éppen ezért olyan nagyon ellentmondásosak a vélemények a filmről. Nekem tetszett és nem csak Maskov miatt. :) Leginkább a humanizmusra utaló finom mozzanatok miatt, ami bármely szörnyű körülmények között is létezik. Például amikor a végén a szerelmét elvesztő férfi a gyilkosra emeli pisztolyát és a mellette álló nő lehajtja a kezét. 2másodperc, amiben minden benne van.

Nekem két problémám van: Az egyik egy interjú.  Az előző posztban említett bulvárban olvasható Maskovval készített beszélgetésben a riporter megkérdezi: „Ön szerint valóban megtörténhet, hogy egy orosz ember beleszeret egy német lányba a háború után?” Nem tudok semmit a riporterről, de arra kíváncsi volnék, mennyit gondolkozott míg kitalálta ezt a kérdést. Nem kell túl nagy élettapasztalat ehhez, elég, ha ismerem az általánosban olvastatott Rómeó és Júliát. És még akkor is túlzás és hülyeség a kérdés, ha elfogadom és szem előtt tartom a történelmi örökséget. A másik a plakát. Először is ilyen szex jelenet nincs a filmben. Nem értem mért ilyet készítettek (van több féle változat is, meg kell jegyezzem). Ezzel akarták becsalogatni az embereket a moziba? Most őszintén, aki emiatt megy be, az igenis jogosan háborodik fel, mert nem azt kapta, amit várt. A plakáton a nő körme tökéletesen polírozott vörösre van festve. Most komolyan, ki hiszi ezt el? A háború után, a tajgában fakitermelő, mozdonyt javító nők keze nem így nézett ki. Részlet kérdés? Nem hiszem, mert a részletben van a lényeg. És talán emiatt érthető az oly ellentmondásos fogadtatás. Mindenesetre, ha esetleg otthon bemutatják, nézzétek meg!

Nagyképűség volna azt állítanom, hogy jól ismerem az orosz filmművészetet, sőt. Mindezek ellenére vannak kedvenceim. A színészek közül elsők között van Vlagyimir Maskov. Otthon vetítették azt a Félkegyelmű sorozatot, amelyben Rogozsint játsza. Az orosz Antonio Banderasként is emlegetik. Nem megyek most bele a hasonlítás minősítésébe, lényeg, én nem igazán érzem ezt. Bár az kétségtelen, hogy nem nehezen mennék vele táncba. Persze ezt csak a színészi teljesítményére és a fizimiskájára alapozom. :) Ezt az is bizonyítja, hogy képes voltam orosz bulvárlapot vásárolni, hogy információkhoz jussak. Munkatársai és lánya áradoznak róla, jelenleg negyedik feleségét fogyasztja. Legújabb filmjében „Kráj” szintén nagyon tetszett, amiről a következő szösszenetben emlékezem meg.

Hogy hová visz az elektricska? Leginkább Szesztroreckbe, egy kisvárosba a Finn-öböl partján. Nagyon szeretek ott lenni. Igazi homokos tengerpart. Persze eddig még sosem volt elég meleg, hogy úszni, vagy hullámozni tudjak. De akkor is Szesztroreckbe menni jó. Azt is nagyon szeretem, ha onnan elsétálunk Repinbe. Ez kb. 1,5 órás séta közvetlenül a víz mellett. Olyan jó mezítláb a homokban bandukolni, közben nézni a kék messzeséget és hallgatni, ahogy morajlik a more. Egy dolog zavar néha: a nudisták. Én mindent megértek igazán, sőt néha még esztétikai élvezetet is nyújt a dolog. Sajnos csak néha, sőt. Első szesztrorecki nudista élményem áprilisban történt. Április végéig nem jár a komp Pityer és Helsinki között, még nagy jégdarabok úsznak az öböl vízén. Téli kabát már nem kell, de a farmerdzseki még nem elég. Ilyen időjárási körülmények között erősen nekifeszülve küzdök a haladással a csípős szélben, amikor hirtelen meglátok egy kövér, öreg, meztelen férfit, ahogy közvetlenül a jeges víz mellett sétál. Elismerésem. Júniusban, amikor már mindenki strand felszerelésben feszít a parton, szemüveg nélkül kóborlok a homokban. Mellettem emberek jönnek-mennek. Éppen haladok el egy fickó mellett, amikor leeseik, hogy ő teljesen meztelen. Persze biztos nem vagyok, mert a szemüvegem a fejem tetejére van tolva. Azt meg már mégsem mondhatom, közelebb hajolva hozzá: jaj, elnézést a szemüvegem hagy tegyem fel, úgy jobban látok. :) Szóval elfordítom a fejem. Igazság szerint már kezdem megszokni a váratlanul felvillanó meztelenséget az öbölben, de csatlakozni egyenlőre nem fogok.

Az elektricska az otthoni HÉV megfelelője, egyébként Szentpéterváron leginkább a külső városi vonalakon jár.  Tavaly szeptemberben utaztam vele először. Azóta már eleget ahhoz, hogy vihogás nélkül ki tudjam mondani a nevét. Az elektricska egyik érdekessége, hogy (szó szerint) mozgóárusok árulnak rajta. Hogy mit? Mindent. Nem túlzok, mindent: teát, újságot, fagyit, éneklést, igazolványtartót, zoknit, harisnyát és fűmagot. Én mindent megértek, de amikor szeptember végén (az orosz északi szeptember nem olyan mint az otthoni) fű és virágmagot próbált egy asszony eladni, erősen elgondolkodtam. Ezt most komolyan gondolja? A másik élményem a jegyvásárláshoz kapcsolódik. Oroszországban a phd diákigazolványt nem fogadják el. (Mert a phd-s nem eszik, csak kutat, világos.) Mit csinál a szegény külföldi diák és az orosz csóró? Nem veszi meg 50 rubelért a jegyet az állomáson, hanem 20 rubelt nyom a kalauz kezébe és minden el van intézve. Igen ám, de se be, se ki nem juthatok az állomás területéről jegy nélkül. Mit csinálunk? Kerítést mászunk. Nem olyan szörnyű a dolog, hacsak nem veszítjük el az irányt. Ahogy ez szombaton történt. Már sötét volt és rossz irányba indultunk kerítést mászni. Három elektricska ment el mellettünk, csúcsidő volt. Egy kalandnak jó volt, de legközelebb azt hiszem jobban megnézem merre induljak mászni, vagy talán jegyet veszek.

Amikor ma a könyvtárban elköszöntem iráni barátnőmtől teljesen jó szándékkal iráni „cukorkával” akart utamra bocsátani: „Cseperke, figyelj, ez naggyon finom!” Kezembe nyomott egy dunakavics nagyságú fehér, tejből készült valamit. És én számba vettem. Olyan volt, mintha sok éve összeszáradt sűrített tejet kellene megrágnom. Az íze is olyan volt. Az én magyar konyhán kifinomult ízlésemnek ugyanilyen élményt jelentett a kínai babbal töltött rizsdesszert, a koreai aszalt ginzeng és a szibériai fenyő rágó. Borzalmasak voltak. De, mindig örülök a lehetőségnek. A gyanta rágós küzdelem során arra gondoltam: amikor az orosz nyelvtanulását elhatároztam, sejtettem, hogy jó lesz, de ilyen mélységekre nem számítottam. Hálás voltam. A történet persze akkor kerek, ha hozzá teszem, hogy az otthonról hozott finomságok kóstolásakor még senki nem fintorgott. :)

Az orosz mozit illetően eddig kétféle tapasztalatom volt: Vagy annyira magával ragadott a film, hogy napokig nem hagyott nyugodni, vagy fél óra is kínszenvedés volt belőle. Újabban árnyalódik a kép. A Miről beszélnek a férfiak négy negyvenes jó barátról szól, akik Moszkvából Odesszába autóznak egy koncertre és közben beszélgetnek. Gyakorlatilag ugyanarról, amiről a nők szoktak: kiegyensúlyozottan izgalmas kapcsolatra, társra vágynak, akivel jó együtt lenni és akivel büszkék egymás egyedül véghez vitt dolgaira. Jó tudom, ez nem újság. Számomra viszont újság volt, ahogy ezt a film életízű humorral tálalta. Esős szentpétervári vasárnap igazán kellemes, könnyed szórakozás! És naná, hogy volt benne egy magyar nyelves poén :)

Szentpétervár ősszel a legszebb, kivéve ha esik az eső. Akkor nem szép, csúnya, nyákos. A pétervári parkokban és öbölben a színes lombok között sétálni nagyon szép élmény. Ezen felbuzdulva készültünk török barátnőmmel a vasárnapi pavlovszki sétára. A Pétervártól 26 km-re található Pavlovszkban hatalmas, gyönyörűséges park van, ahol én még nem jártam. Ez a dolog ma sem változott az eső miatt. :( Helyette? Helyette orosz kakaós csigát majszolva mélyenszántó beszélgetést folytattunk és kortárs orosz film délutánt tartottunk. „Miről beszélnek a férfiak?” Hogy miről? Azt a következő bejegyzésből megtudjátok.

Pokoljárásom története

Gyerekként nem nagyon értettem az „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” című népdalt. Zavaros és értelmetlen volt. Pár éve világosodtam meg, amikor elolvastam Zolnay Vilmos: Pokoljárás című könyvét. Az inas járja a kemény munka poklát, hogy mester lehessen. Ahogy a fémet is tűzben edzik meg. Jelenleg én is ezt teszem Szentpéterváron: történész inaskodom immáron harmadik éve. Az utolsó évet megkezdve döntöttem úgy, hogy dokumentálom az eseményeket. Magamnak eredményes pokoljárást, nektek élvezetes olvasást kívánok!