Egy hároméves külföldi ösztöndíj során mindig nagy jelentőséggel bír a hazautazás. Az egész procedúra a tényleges akció előtt úgy két-három héttel kezdődik. Ilyenkor jelentkeznek a hallucinációim, vagyis magyar beszédet hallok és néha ismerős, otthoni arcokat látok magam körül.

A hallás illúzió elsőben, amikor még nem ismertem ki a természetét, nagyon vicces helyzeteket teremtett. Mentem az utcán és arra lettem figyelmes, hogy valakik a közelben magyarul beszélnek. Amikor megtaláltam a „forrást” nagy örömmel hozzáléptem és megkérdeztem: „- Maguk magyarok? – ЧЧЧТТТТОООООО??????????? – Hoppá! Ez tévedés volt.” Mára már sikerült kifejlesztenem az önkontrollt. Nem megyek oda minden oroszhoz megkérdezni, hogy esetleg nem magyar-e. De minden egyes alkalommal erősen fülelek, hátha! Még nem jött be. A látás hallucináció kevesebbszer fordul elő, de annál vadabb dolgokat produkál a hazautazásra készülő agyam. Pár hete például Járai Zsigmondot véltem felfedezni a Nyevszkij proszpekten. Persze nem zárom ki ennek a lehetőségét, inkább az lep meg, ha hallucináció, akkor miért pont ő. Tavaly a Vasziljevszkij sziget külső részén, ahová turista csak nagyon indokolt esetben kerülhet, a 10-es helyi járatú trolin láttam egy ázsiai lányt egyliteres Sió üdítővel a kezében. Ez egyszerűen abszurd, de én azt láttam. Legutóbb a 47-es busz konduktorának lábán sötét kék Tisza cipő volt, de később láttam, hogy valójában Adidas.

A másik érdekesség a hazautazás előtti 48 óra elmúlása. Én nem tudom, mi történik olyankor a tér-idő kontinuumban, de valami biztosan. Hihetetlenül megnyúlik az idő és azt a képzetet kelti, minél közelebb kerülök a budapesti landoláshoz, annál messzebbnek tűnik. A reptérre érkezéstől kezdődő időszak a legnehezebb. Kivárom a bőröndkontrollt, becsekkolok, szemezős útlevél ellenőrzés, vetkőzős kézipoggyász és utas kontroll, fellépek a gépre. Magyarul köszön a stewardess, itt még bírom. Ahogy felcsendül a Malév szignál, sírni kezdek, bár ebben kétségtelenül nagy szerepet játszik a Presser Gábor rajongásom is. A földet érés után a bőröndkiadás az igazi tortúra. Amikor már tudom, hogy a fal másik oldalán engem várnak és tényleg csak pár méter. Legelőször így vártam 20 percet. Örökkévalóság volt. De végül ez is véget ér és átlépek a fotocellás ajtón és ott vannak és megérzem a harapható nyári levegő illatát és akkor elindulunk már végre haza.