Szerintem, az oroszországi viszonyok egyik legjellemzőbb vonása: a következetlen következetesség. Az elmúlt három, sőt négy évben elég sok problémás szituáció merült fel. Némelyek elsőre kilátástalannak tűntek. Mint például: megkapom-e egyáltalán az ösztöndíjat, kapok-e szállást, kész lesz-e a vízumom időben, stb. De valahogy a végére, mindig minden a legnagyobb rendbe jön. Egy ilyen helyzetben az a legborzasztóbb, hiába kérdezem meg az illetékest, nem válaszol. Nem mondanak sem igent, se nemet. Ráadásul, rosszabb esetben, még mosolyognak is hozzá, ami a reménykeltésre tökéletes, de magát a problémát nem oldja meg. Nincs értelme az efféle porhintésnek. De itt a kategorikus nemet sem kapja meg az ember.

Első ilyen élményem az első karácsonyi hazautazáshoz kapcsolódik. Elvileg december 20-ra kellett elkészülnie a vízumomnak, a repülőjegyem 21-re szólt. 19-én még nem volt a vízum a kezemben. Hihetetlen kapkodás, rohangálás, sorban állás, sírás és fogcsikorgatás után, 20-án délután kettőkor megkaptam friss, ropogós, szép zöld vízumomat. Nagyon leszívott ez a bizonytalanság, nem volt jó.

2011. július végégig kell leadni a végleges disszertációt. Június végén témavezetőm áldását adta, hogy ezt követően hazamenjek. Megvettem a jegyet. Július 16-án közölte Buzin, hogy a hazautazás alapból nem jó ötlet és nem garantálja, hogy még júliusban végigolvassa a dolgozatot. „- Na de …. – Felhívom, ha kész vagyok, ez nem lesz hamarabb, mint 20. Várja a telefont! – VVárom.” Miközben léptem át a küszöböt, éreztem ahogy kezdené agyamat elönteni a vér, de ahogy elengedtem a kilincset, elmúlt. Nem kaptam hisztériás rohamot, nem szaladtam visszacserélni a jegyem, de még csak feszült sem voltam a dolog miatt. Buzin 19-én este telefonált, 20-án három órás, nagyon kellemes konzultációban végződött a történet. Amikor becsukta a disszertációt keresztet vetett és azt mondta: „Hála Istennek, befejeztük.”

Szóval sikerült megtanulni kezelni az orosz következetlen következetességet, ami elsősorban a józan ész megőrzése érdekében nagyon fontos. És bár nem sikerült megértenem, de arra rájöttem, hogy ez a „nem ígérek semmit, de megcsinálom” még mindig jobb, mint mikor valaki ígér fűt-fát és utána csak idiótán vigyorogva széttárja a karját.