Csehov estjeim második darabja a Ványa bácsi volt. A Három nővér esetéből okulva most nem néztem meg előtte az Alfonzó-féle paródiát. Fölösleges is lett volna, mivel hogy kívülről tudom az egészet. Meg azért is, mert gyakorlatilag semmilyen hasonlóság nem volt. Persze azt valahol mélyen sejtettem, hogy Ványadt Ványadtovics Vinyov nem lesz, de nem volt Alekszander Alekszandrovics Panangin sem. Dada ugyan volt, de nem sóhajtozott és a szamovárról sem gondoskodott.

A Ványa bácsi nem taglózott le annyira, mint a Három nővér. Persze tragédiák itt is voltak: az a gyomorszájon vágó pillanat, amikor virágcsokorral a kezében megpillantja másvalakivel csókolózni a nőt, aki neki az élet. A tragédiákat viszont rengeteg humor szőtte át. Például a jelenet, amikor a férfiak részegek. Nem az a magából kiforduló, gusztustalan, kötekedő részegség, hanem az a kvaterkázó önfeledt bohóckodás, ami egy bizonyos típust nagyon szimpatikussá tud tenni. Fergeteges volt.

Ványa bácsival ugyanaz történt, mint a három nővérrel, önáltatás, tipródás, elengedés, indulás, folytatás. De valahogy nem volt olyan velőtrázó, nem kezdtem el sírni a felénél és zokogó férfiakat sem láttam kijönni a darab végén. A sírással kapcsolatban a színházban van egy bosszantó jelenség, ami nemzetközi: kiül egy könnycsepp a szememre, elhelyezkedik, himbálózik, még nem tudja mit akar. Döntésre jut, hogy útnak indul és éppen amikor kibuggyanna, éppen akkor röhög fel a közelben valaki. Ez a bántó, arrogáns kívülálló teljesen felborítja a ritmust. Színházban az ember nem azért sír, mert bántották, hanem a megtisztulásért. De mindig van valaki, aki ebbe beleröhög, legalább ketten.

Persze azt, hogy a fiúk nem sírnak, már régebbről tudom. Amikor először mentem haza karácsonyra Szentpétervárról, a családommal beszélgetünk a szeptemberi elindulásról. A reptéren én természetesen bőgtem. Anyu előttem nem, de amikor beléptem a tranzitba már igen és Áron testvérem szeme is könnyes volt. „-Tényleg!? -Á, csak sütött a Nap.”