Szentpétervári életem egyik fontos szereplőjéről, pontosabban egy csoportról még nem meséltem. Ők az óhitűek, akik a kutatásom tárgyát képezik. A XVII. századi orosz egyházi reformokat ellenzőket, akik később ki is váltak, nevezzük óhitűeknek. A hagyományaikhoz ragaszkodó vallási közösségre nehéz, küzdelmes élet várt a pravoszláv-orosz államban, a Szovjetunióban úgyszintén. Mindezek ellenére ma is léteznek, Szentpéterváron nem is egy közösség él. Tavaly rendszeres látogatója voltam az óhitű vasárnapi iskolának.

A belépést a vasárnapi iskolába szigorú öltözködési szabályok előzik meg. Mert férfi és nő nem hordhatja a másik nem ruháit. Egy nő nem engedhet meg magának erkölcstelenül, szabadon lélegző hajkorona mutogatást. Földig érő hosszú szoknyát és a sálamat rendszeresítettem a célra. A szettet munkaruhának neveztem el. Persze hamar rájöttem, hogy nem eszik itt olyan forrón a kását. Mert nem elég, hogy egyesek térdig érő szoknyát viseltek, voltak akik még rúzs használatára is vetemedtek. Persze én ezt nem mertem megcsinálni, mert az egyik néni, mint outsider-t, mindig nagyon szúrósan méregetett.

A csoportnak kb. 10 rendszeresen járó tagja volt. Az egyikükkel kapcsolatban, 45 körüli, közvetlen nő, hamar éreztem, hogy valami nem stimmel, valami nagy baj van. Az idő múlásával félszavakból sejteni kezdtem, hogy elvesztette a fiát. Egyik alkalommal, az énekgyakorló résznél Ábrahámról szólt az ének. Minden világos lett. Nagyon sírt, ketten mi is vele.

Az óhitű konzervativizmus vonásai, amennyire sikerült megismernem, elég logikusnak tűntek. Persze kivétel is van. A tavaszi óraátállítást követő vasárnap gyanús csend fogadott. Mi történt? Kirill Kozsurin, az óhitű vezető elmagyarázta: „Nem akartuk összezavarni a híveket a változással. Ma még a régi rendet követjük. A jövő héten már mi is áttérünk.” ????? Ezeknek már agyukra ment a protestálás.