Pokoljárásom története Miért?

Másfél éve kezdtem írni ezt a blogot. 88 bejegyzésben örökítettem meg ösztöndíjas élményeim. A pokoljárás annyiban hatékony volt, hogy felnőttem, a szó legnemesebb értelmében. Hogy a három éves oroszországi kalandnak milyen egyéb hozadékai lesznek, majd harminc-negyven év múlva tudom megmondani. Egy biztos, az északi időjárás hatása búvópatakként csörgedezik bennem. A héten is volt szürke-teles rémálmom, nem tudom, valaha elmúlnak-e ezek. Oroszország már hiányzik.

Köszönöm szépen mindenkinek, aki olvasott, aki hozzászólt. Köszönöm szépen mindenkinek, aki velem volt ezalatt a három év alatt. Mivel nagyon hosszú volna a lista, csak röviden: köszönöm az ismerőseimnek, a barátaimnak, a családomnak. Sziasztok!

Oroszországban egész más a vonatozás kultúra, mint Magyarországon. Az orosz emberek a vonaton laknak, mi meg panaszkodunk, ha két óra hosszára vonatra kényszerülünk. Az orosz vonat 15-20 kocsikkal pöfög Eurázsiában, a magyar kisöcsik hárommal-néggyel. Mivel én szeretem a vonatot örömmel tervezgettem, hogyan fogok majd rajta Oroszországban utazgatni. 2009 decemberében a Moszkva-Szentpétervár vonalon történt robbantás erősen visszavetette a buzgóságom. Annyira, hogy csak 2011 áprilisában szedtem össze bátorságom és utaztam vonattal Moszkvába, ami vízválasztónak bizonyult.

Oroszországban vonatozni jó dolog. Utaztam egyszerű, nappali vonaton, éjjeli, platzkartoson és többnapos, nemzetközin. Az orosz vonat minden egyes kocsijához tartozik kísérő, aki ellenőrzi az úti okmányokat, teát hoz, ha kérsz, fél órával a leszállás előtt felébreszt, segít a bajban. A platzkart a legolcsóbb vonatjegy kategória. Ebben az esetben egy egybenyitott kocsiban találja magát az ember, ahol kb. hatvan fekvőhely van két szinten. Egy fakkban kettő-kettő egymással szemben, közöttük egy asztal, és oldalt is kettő. Tapasztalataim szerint az „oldalt-lent” a legjobb. A felső emeleten nem tudsz rendesen felülni, a négyes részben pedig nagyon szűkös a hely. A fekvőhelyek, az ágynemű, a mosdó tiszták. Füldugó viszont ajánlott, mert a közelben mindig van olyan mértékű horkolás, amit a vonat kattogás sem nyom el.

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor a Krími háborúból vizsgáztam itthon az egyetemen. A vasútvonalak tárgyalásánál kifejtettem, hogy az orosz pályák valamivel szélesebbek, mint a tőle nyugatra lévők, ezért mai napig az ukrán-magyar határon minden vonatot át kell építeni. Lévai Tanár úr megkérdezte, láttam-e már ilyet. Válaszoltam, még nem. Ekkor átfutott rajtam a gondolat: mivel azt mondtad, még nem, ez valamikor biztosan meg fog történni. És valóban. Az ösztöndíj méltó lezárása képen vonattal tettem meg a Moszkva-Debrecen utat 2011. November 15-17. között. Tök jó volt, mert egyedül voltam egy egész kupéban, ahol volt tükör, csap, konnektor. A határátlépésekkor bejöttek ellenőrizni az útlevelem, valamint a poggyászom és már haladtunk is tovább. Minél inkább közeledtünk az ukrán-magyar határhoz én annál jobban készülődtem. Megérkeztünk valamikor éjjel háromkor. Biztos voltam benne, hogy nem hagyom ki a vonat átpakolását, mert a határőr úgyis felébreszt. Így is történt. Leszállt a határőr, minket elvontattak oldalra, ahol már látható volt egy nagy szerkezet. Gondoltam, bizonyosan ez lesz a célszerszám. Miközben a kocsinkat ide-oda húzogatták, teltek-múltak a percek és már hallottam magyar beszédet. Bebújtam a takaró alá, néha pihentettem a szemem, amíg úgysem történik semmi. Kopogtatnak. Mikor kinyitottam a szemem már világos volt és már a határ magyar oldalán voltunk, úgy hat óra körül. Elaludtam. Nincs mit tenni, vissza kell menni.

Egyik tavalyi bejegyzésben moszkvai élményeimről számoltam be. Amikor Moszkvából kigördült velem a pétervári vonat tudtam, vissza kell még egyszer térnem. A restancia súlyos: úgy nem mehetek haza Oroszországból, hogy nem láttam a Lenin mauzóleumot. 2011. November 15-én reggel tízre érkeztem Szentpétervárról Moszkvába, az állomáson csomagmegőrzőbe raktam a bőröndömet (van, jó, nem drága) és elindultam.

Kicsi hó már volt, szépen sütött a Nap, így értem a Vörös térre. Izgultam, a mauzóleum nyitva volt, sor nem volt. Végigjártam a biztonsági procedúrát, végigsétáltam a Kreml falát és körbejártam Lenin koporsóját. Tényleg nem szabad megállni, tényleg csak a keze és a feje látszik. A pirosas fényben inkább viaszosnak látszik. Minden mozzanatot összeszámolva a mauzóleumban 65 másodpercet töltöttem. Mivel csak este 11 után indult a vonat Magyarországra nyakamba vettem a várost.

Megnéztem Csehov házát, a legnagyobb moszkvai gyermekáruházat és az űrhajózási múzeumot. Első látogatásomkor már közel kerültem az univerzum titkaihoz, de olyan nagy volt a sor, hogy inkább elnapoltam. Megérte visszamenni. Az űrhajózási múzeum egy igazán jó hely. Megfizethető az ára, nagy, bizonyos dolgok megfoghatók, meghallgathatsz eredeti Gagarin felvételeket, ott van a Vosztok 1, és egy pici Farkas Bertalan. Az ajándékbolt is nagyon jó, tök jó űrhajós porcelán hűtő mágneseket árulnak, de jóval hamarabb zár, mint a múzeum. Emiatt még vissza kell mennem. Az egyetlen szépséghibája a dolognak az, hogy minden csak oroszul van kiírva. Én nem értem mi bajuk van az oroszoknak. Az angol szövegezéssel sokkal többen élvezhetnék és, ami valószínűleg a kimondott-kimondatlan céljuk, értékelhetnék az orosz nép tudományos vívmányait. A honlapon persze van angolul elérhető tartalom, de ha már kimegy a turista a VDNH-ba, akkor értse is már mi van ott. Tényleg annyira csak egy kicsi hiányozna. http://space-museum.ru

Igaz, hogy ezt az utolsó oroszországi napot Moszkvában töltöttem, de végig a Leningrád Люблю я Питер száma volt a fülemben.

A Szentpétervári Állami Egyetem főépületének udvara, ami eredetileg I. Péter minisztériumainak készült, telis-tele van szobrokkal. Egy kis válogatás, kommentár nélkül.

Három év alatt sikerült alaposan megismerni a hírhedt orosz bürokráciát, a reménytelen lomha labirintust. Azon kívül, hogy türelemre és könnyedségre tanított a rendszer, az orosz realista regények is új értelmet nyertek számomra. Most már elhiszem, hogy ebbe tényleg bele lehet őrülni. Hazautazásom előtti hatodik napon újra sikerült belegabalyodni a sűrűjébe. Kapaszkodjatok, mert most leírom.

Szóval az úgy volt, hogy az előírt 2011-es október 10. végső határidőt adminisztratív okok miatt ki kellett tolni egy hónappal. Ez megtörtént 2011. júliusában. Szeptemberben sor került a vízumom és a kollégium prolongálására is. Szeptember végén kifizettem a lakhatást november 12-ig. Ahogy telt az idő megvettem a vonatjegyem, de csak november 15-re, így fért bele a védés utáni adminisztráció, a Leningrád koncert és a búcsúzkodás. Hogy fizetési kötelezettségemnek eleget tegyek, 2011. november 9-én 10:00 órakor beléptem a kollégiumi irodába. Hiba volt. Közölték velem, hogy engem 2011. október 18-i hatállyal töröltek a rendszerből. Mivel már hivatalosan nem vagyok az egyetem diákja, turista áron számolják a kollégiumot, amit visszamenőleg köteles vagyok kifizetni. 2011. október 18 – 2011. november 15-ig az összeg 8000 rubel. „De engem a változásról mért nem tájékoztattak már az elején? És egyébként is, november 12-ig már kifizettem. És ha ma ide nem jövök be, akkor mégis mikor méltóztattak volna erről szólni? Hm? És? De?” Mindkét felet kielégítő megoldás híján átirányítottak az igazgatóhoz. Az igazgató Péterhofban székel, 1,5 óra Pétervártól, csütörtökön fogadóképes. Odamentem, ő nem értette a problémát. Menjek a „külföldiek ügyével foglalkozó osztályra”. Elmentem, ott megerősítették a rendszerből való kiiktatásomat és igazat adtak, hogy a kollégium meghosszabbításakor a feltételek megváltoztatásáról tájékoztatást kellett volna kapnom. Másnap, a konzulátusi búcsúzkodáskor szóba jött a probléma. A morálistámogatáson kívül írásos dokumentumot is kaptam, amelyben hivatalosan próbáltuk presszionálni az orosz bürokratákat. A kollégiumi igazgatónál hatott. Közölte, ez már nem az ő kompetenciája, tovább küldött az Ifjúsági osztályra. Ott végre normális emberek fogadtak. Elmesélték, hogy volt már erre precedens. Egyszerűen levelet kell írni a rektor helyettesnek. Ez volt pénteken délután 4 órakor. Hétfőn délután 4-kor megkaptam a levél másolatát, mivel hogy azt is iktatni kell. Itt azért még nem nyugodtam meg, mert csak november 12-ig volt kifizetve a szállás, a kassza már zárva, a vonat pedig éjjel indul. Haza engednek-e így engem? Bementem a kollégiumi adminisztrátorhoz, sírva fakadtam, odaadtam neki minden papírt, amim volt. Megértett. Mondta, ne bőgjek, pakoljak össze, menjek haza. Így tettem.

Azóta tőlem senki nem követelte sem a 8000 rubelt, sem a maradék két nap költségét. De nem ez a legszebb az egészben, mert valahol lelkem mélyén végig sejtettem, hogy így lesz. Annak ellenére, hogy engem októberben töröltek az egyetem kötelékéből, novemberben és decemberben is kaptam tőlük ösztöndíjat. Kíváncsi vagyok, ez a malőr mikor tűnik fel valakinek. Ilyen esetek után, szerintem jogosan, felmerül bennem a kérdés, hogy képes ilyen fejetlenség ellenére funkcionálni az orosz társadalom? Ezek hogy nem haltak még ki?

A Szentpétervárra érkező ilyen-olyan magyar látogató, a helyi Magyar konzulátussal a háta mögött, joggal érezheti magát kiváltságosnak. Nem egyszerűen biztonságot ad, ennél sokkal többről van szó. A három év alatt nem volt olyan kérés, probléma, amire ne kaptam volna gyors és hatékony segítséget. De ez csak a jéghegy csúcsa.

Eleinte nem szerettem bemenni a konzulátusra, mert ott mindig olyan jól éreztem magam, mintha otthon lennék és utána rám tört a honvágy. Aztán rájöttem, hogy ez így hülyeség, inkább el kezdtem nagyon élvezni a dolgot. Minden látogatáskor akkora adag szeretet bombát kaptam, hogy utána alig tudtam elaludni. Az ott készített túrós sütemény volt az egyetlen, igazi hazai íz Oroszországban.

Fantasztikus embereket ismertem meg, akik nem csak jól végzik a munkájukat, de viccesek és szeretetre méltóak. Szerencsére nem volt sokszor szükség a segítségükre. Néha az is megnyugtatott, ha csak arra járva az utca végéről megláttam a zászlót.

A cím: ул. Марата 15. Метро Маяковская

Sokszor csak hírből, de ismerik a tokaji borokat és a pálinkát. A tanszéki búcsúzkodáson öröm volt nézni a 60 fokos házi pálinkára adott reakciókat. Vodka vs. Pálinka – 1:1. Az is vicces volt, amikor kiderült, hogy a Neoton Famíliára is emlékeznek. Persze rajtuk kívül még sok minden másra. Íme, egy kis válogatás:

A Koppányi aga testamentuma

Balaton, Ötvös Csöpi és Kardos doktor

Kálmán Imre, természetesen

És végül, de nem utolsó sorban, a tanszéki titkárnő sokszor emlegetett kedvence: Koós János

Nem szokványos szuvenír bolt a Karavannaja utcán, az Anyicskov hídhoz közel

Mengyelejev tábla a Tehnologicseszkij Insztituthoz közel

Nonkonformista Művészetek Múzeuma a Moszkva állomás közelében

httpv://citygrillexpress.ru

Olcsó, gyors étterem a Kazanszkij Szobor mellett

Jurjev Polszkij

Fa a házban Szuzdalban

Szuzdal

Церковь Покрова на Нерли

Madarak napoznak a novemberi -8 fokban.

Uszpenszkij székesegyház Andrej Rubljov freskóival

Ebben az épületben tanult Venyedikt Jerofejev orosz író

Az Arany kapu Vlagyimirban

Külföldiként az oroszok között a nyelvi fal a legnagyobb. Itt most nem arról beszélek, amikor életedben először lépsz be az anyanyelvi környezetbe és rádöbbensz, hogy a tankönyvi és valódi nyelv között a különbség ég és föld. Az oroszok azt képzelik, hogy rajtuk kívül senki nem képes rendesen oroszul beszélni. Persze az anya-, és tanult nyelv közötti különbségből kiindulva igazuk lehet. Egyébként, nem.

Teljesen ismeretlen terepre lépve az akcentusom egyből elárulja, hogy nem vagyok orosz. Az ismeretlen orosz erre két féleképpen reagál: távolságtartó lesz és el kezd angolul beszélni. Az is, aki nem tud angolul. Szenved, küszködik, de nem hajlandó az oroszra. Végül még ő hálás nekem, amikor közlöm: ne erőlködj, beszélem a nyelved. Körülbelül egy hónapnak el kell telnie, lehetőleg minél kevesebb nyelvtani hibával, hogy elhiggye, én tényleg beszélek oroszul. Ekkor következik a folyamat számomra leggyűlöletesebb része, az értékelés. Kezdődik a „te egész jól beszélsz oroszul”-al, majd így-vagy úgy érzékelteti, hogy azért még messze állok a tökéletestől. Ezt nagyon bunkó módon tudják csinálni. Teljesen mindegy, hogy egy külföldi pocsékol, vagy kiválóan beszéli az adott nyelvet, tudását csak saját nyelvtanára értékelheti. Másnak ehhez nincs joga, más csak dicsérheti. A tökéletes fegyvertelenítő riposzt: „én nem hülye vagyok, csak külföldi”. Ha ezeken a szakaszokon különösebb veszekedés nélkül túljutottunk és az illető végre belátta, hogy orosz anyanyelve külhoniak számára leküzdhető akadály, minden jóra fordul. Innentől nincs olyan kérés, ami ne lenne teljesíthető, nincs olyan bűn, ami ne lenne megbocsájtható.

A másik kulcs gyorsabb sikert eredményez. Ez pedig az, hogy magyar vagyok. Valahányszor közöltem, hogy Magyarországról jöttem minden kőszív meglágyult, minden ajtó kitárult. Orosz barátaim szerint ennek több oka van: itthonról elég kevesen járunk mostanában arra, a közös múltból fakadó nosztalgia és az oroszok vonzódó-tiltakozó viszonya a Nyugathoz. Akárhogy is, ezekkel a kulcsokkal kezedben az oroszok egyszerűen kenyérre kenhetőek.