Az időket, amikor a hosszú, nagy sorban állások a mindennapi élet meghatározó részei voltak, csak a mesékből ismerem. Ezek alapján sejteni véltem, hogy az évtizedes tapasztalatokon érlelt szovjet sornak meg van a maga kultúrája, amely máig érezteti hatását.

A pozitív oldala a dolognak: a jól megszervezett, teljesen lefedett sorállás. Oroszországban ha valaki előre próbálna pofátlankodni, azt abba a pillanatba hiénák szedik szét és visszaparancsolják a helyére. Mivel egy hivatalban több ablaknál is lehet dolga az embernek, az orosz sor természetéből fakadóan, egyszerre akár többen is állhatok. Szólok az előttem állónak, hogy tartsa nekem a helyet, míg én a gyorsabb haladás reményében beállok máshová. És itt kezdődik a negatív rész. Újonnan érkezőként, naivan megörülök a rövid sornak, de ahogy telik ez idő egyre több ember kerül elő és áll elém, mondván, hogy neki foglalták a helyet.

Egy külföldi számára, a legérthetetlenebb vonása az orosz sornak, az a szorossága. Számtalanszor fordult velem elő, hogy álltam egy sorban, úgy ahogy itthon szoktunk, kicsit szellősen, de egyértelműen. Sokadik elém állás, vitatkozás után jöttem rá, hogy egy orosz szemében én nem képzem a sor szerves részét. Az oroszok annyira szorosan állnak egymás mögött a sorban, hogy szinte már gruppen petting érzése van az embernek. A menzán rátolják a tálcát a kezemre, érzem a mögöttem álló szagát és leheletét a nyakamon. Ha egy arrébb lépéssel enyhíteni próbálom az intim szférámba tolakodást, a mögöttem álló, a cél gyorsabb elérése érdekében, rögtön utánam lép.

Én igazán megértem, hogy a hosszú, nehéz idők mélyen bevésődtek és ez a tapasztalat lassan oldódik. Ezt bizonyítja, hogy 2011-ben a nyolcvan, és a 16 éves ugyanúgy viselkedik a sorban. Nem tudom, mikorra múlik ez el, én csak azt érzem: „Ne lehelj a tarkómra, mert sikííítoook!!!”