Ha az ember Szentpéterváron kíván eltölteni egy görbeestét, akkor fiúknak egy, lányoknak két dolgot kell ismerniük. Unisex tény, hogy olvadástól fagyásig éjszakánként felnyitják a hidakat. Szóval, ha valamelyik szigeten lakunk, akkor ezt be kell kalkulálni. Kínosan figyelve az órát és a hídmenetrendet három körül, amikor 20 percre összezárják őket, haza slisszanhatunk. Vagy, ez a gyakoribb eset, hajnal ötig kitartunk. Ebből fakadóan, fél négy után minden klub két részre oszlik: a hajthatatlan bulizókra és a már alvókra.

Lányként rendszeresen vagyok elszenvedője egy itteni sajátosságnak. Táncolunk, táncolunk és egyszer csak valaki a semmiből kilépve, minden előzetes jelzés nélkül rácsap a fenekemre. Én tisztában vagyok vele, hogy az a részem jó, de a fent ismertett megnyílvánulásokat nehezen viselem. Ráadásul egyszer egy lány volt. Gondoltam, hülyék ezek az oroszok. Aztán amikor Helsinkiben is megtörtént ugyanez, konstatáltam, hogy tetszésüket furcsán fejezik ki az északi népek. Védekezni ellene nem nagyon lehet. Bár gondoltam rá, hogy készíttetek magamnak egy „Ne csapkodd a fenekem!” feliratú bulipólót, de rájöttem, hogy valószínűleg teljesen ellentétes reakciót váltanék ki vele, mint, amit szeretnék.

A legmeglepőbb dolog egy tavaly februári éjszakán, a Dácsa klubban történt, amikor is arra lettem figyelmes, hogy magyarul énekelnek. Mivel aznap nem is ittam vodkát, sejteni kezdetem, hogy ez valóság. Utólag kinyomoztam, hogy Ákos Stefi Mariguana című eredeti száma volt és nem az Anima Sound System-féle változat. Addig azt sem tudtam, létezett valaha Ákos Stefi.

És egy utolsó jó tanács: ha nagyon népszerű orosz slágert adnak egy szűkös helyen, külföldieknek ajánlatos helyet foglalni. Azt a tombolást nehéz a sűrűjében épségben átvészelni. A népszerű számok között megfordulhat természetesen a Leningrád, Dima Bilan és az Aranykulcsocska 1975-ös változatának záróéneke: