Még Oroszországba érkezésem előtt megtudtam, hogy szentpétervári szakmai életem legfontosabb személye Vlagyimir Szerafimovics Buzin lesz. Hamar túljutottam azon, hogy vihogva mondjam ki a nevét. Buzin hatvan-valahány éves, magas, nagy darab, kissé lomha ember délről, ahonnan olyan hangképzést hozott magával, amit én első évben nem értettem. Igaz, akkor még ő sem értett engem. Szóval elsőben igazán hatékonyak voltunk és távolságtartóak. Másodikban, amikor már cikkeket és konferencia előadásokat kellett írni a saját archívumi kutatásaim alapján, közeledtünk egymáshoz. Buzin időnként már viccelődött. Renomém egyértelmű növekedése egy sikeres vizsgához köthető, és ahhoz a perchez, amikor kiderült, hogy szeretem a szalonnát.

Idén, a disszertáció miatt heti rendszerességgel konzultáltunk. Minden szerdán ötkor remegő kézzel nyomtam le a tanszék kilincsét, hogy megkapjam az agyleszívást. Egy-másfél órán keresztül minden sort letapogattunk, megrágtuk a tartalmat és a formát. Buzin szerint a stílusom bürokratikus, a történelem szemléletem pedig marxista. Az utóbbiban van némi igazság, bár én inkább pragmatizmust mondanék. Az orosz stílusom valóban hagy kívánni valót maga után. Ezzel kapcsolatban rendszeresen zajlik le közöttünk a következő rövid párbeszéd: „- Írjon úgy, mint Puskin! Röviden, pontosan, érthetően! – Aha.” Nagy üresség tört rám szerdai szeánsz sorozatunk végeztével: Te! Mit csináltam én azelőtt szerda délutánonként?

A disszertáció tényleges megalkotásában Buzin rengeteget segített és segít. Ami a technikai, vagyis adminisztratív részét illeti a dolognak, már voltak problémáink. Ebből a szempontból témavezetőm nem a legakkurátusabb ember. Horvát szobatársam már két héttel az elővita előtt birtokában volt minden fontos és hasznos információnak. Ezzel szemben én június 17-én még nem tudtam, mikor lesz a június végére tervezett elővita és kik lesznek a recenzensek. (Az elővita június 27-én sikeresen lezajlott). Tisztában voltam vele, hogy az államvizsgákat ünneplő tanszéki bulin tudakozódni, hamvába holt ötlet, de azért tettem egy próbát. Természetesen nem jártam sikerrel. Elégedetlenségemet, a már nem 100%-os Buzin, egy whiskyvel és a következővel igyekezett enyhíteni:        „- Jaj, hát tudja, mi Oroszországban élünk! – Na ja, érzékelem.” Ugyanekkor valaki rám mutatva a teremből: „- Látszik, hogy a maga tanítványa: egyik kezében whisky, a másikban meg szalonna!”