Az, hogy a családom, a barátaim, ismerőseim, a kutyánk, a Túró Rudi, a 25 év alatt megszokott időjárás és éves fényviszonyok hiányoznak, normális. De ezekkel együtt akadnak olyan dolgok is, amelyekről nem gondoltam, hogy hiányozhatnak. Ilyen például a normális méretű mosdókagyló. A kollégiumban ugyanis fele akkora van, mint az átlagos. Harmadik éve nincs olyan alkalom, hogy ne legyek én, vagy a hajam vizes, vagy fogkrémes. Otthon olyan jó, fölé lehet hajolni, szájat öblíteni, elférek.

Sosem gondoltam, hogy a ruháim tudnak hiányozni. Én nem tudtam, hogy ilyen nő vagyok. Itt van velem egy bőröndnyi ruha, aminek nagy részét téli pulóverek foglalják el. Kétségtelenül kreativitást követel, hogy ebből a pár darabból változatosságot varázsoljak. És még azt sem mondanám, hogy nem élvezem. De amikor januárban kinyitottam otthon az egyik ruhás dobozomat, az hiba volt. Hogy nekem milyen kincseim vannak?! Itt már régen leszoktam az üzletekben kóválygásról. Egyszerűen nincs értelme. Mert jó, megtetszik, megveszem, viselem, de haza is kell vinni. És már régen túl léptem a repülős 23 kg-os határt. Mondjuk, ha több lenne, sem érnék vele sokat. A 23 kg ugyanis az a tömeg, amit én már nem tudok megemelni.

Valamelyik este finom sült kolbász illatok szálltak a levegőben. A disznótoros vacsora friss kolbászának illata jutott róla eszembe. Ahogy ez az emlék eltöltötte az orrom és a szám, elképzeltem, ahogy otthon körbeüljük az asztalt. Beszélgetünk, viccelődünk és én számba veszem a ropogós, ízletes, sötét narancsszínű falatot, amit egy zsírjába tunkolt darab kenyér, pirospozsgást biztosító héjjal, követ.

Múlt héten volt a barátnőm esküvője. Az internet csodájának köszönhetően első pillanattól tájékoztatva voltam a részletekről, folyamatos konzultációban álltunk a ruhát illetően. Az esküvő napján sokat gondoltam rájuk. Azt, hogy nem mulathatom át velük az éjszakát és nem ehetek a tortából, túlélem, bár kétségtelenül fáj. De az, hogy aznap nem ölelhettem át úgy istenigazából, az zokon esett.