Éreztem, hogy a moszkvai konferencia miatt kihagyott Leningrád koncert nem maradhat annyiban, ezt valahogy kompenzálni kell. Amikor megláttam a metróban a Rubel koncertet hirdető plakátot, tudtam, ez lesz az. A Rubel zenekar vezetője, akárcsak a Leningrádé Szergej Snurov.

A jegy szerint,vendég: Sztasz Bareckij. Ajjaj, az nem jó. Már a Leningrád koncert szünetében volt hozzá szerencsénk. Bejött egy hihetetlenül kövér és még annál is szélesebb vállú kopasz ember. Úgy csinált, mint aki előad egy dalt. „Énekelt” egy sort, majd kettőt hörgött. Olyan volt, mint Seth az Amerikai História X-ben. Borzalmas volt, de a Leningrád eufóriája hamar elfelejtette. Tegnap fél óra késéssel színpadra lépett ez az ember, hogy előadja, fent már ismertetett, „művészetét”. Volt vele egy gitáros, ő képviselte a zene vonalat, három, magát riszáló nő és két fickó, csak úgy. Körbenéztem, mások mit szólnak ehhez. Ugyanazt a döbbent csodálkozást olvastam le az arcukról, amit én éreztem: Ki ez? Meddig fog ez tartani? Mi ez a szar? Az egész összesen 15 percig tartott. Aztán már a Rubel szünetében kijött a nézőtérre, beszélgetett az emberekkel, fényképezkedtek. Egész szimpatikusnak tűnt. De én akkor sem értem, mért kell őt énekeltetni? NEM JÓ!

A Sztasz Bareckij -féle sokkból ocsúdva, a tömeg már erősen skandálta: SNUROV, SNUROV, SNUROV! Amikor csak azt veszem észre, hogy 2 méterre tőlem elhalad. Kinőtt hajjal sokkal barátságosabbnak tűnik, mint kopaszon. Tíz perc múlva elkezdődött a Rubel koncert. Itt már igazi zenészek voltak a színpadon. Igaz, jóval kevesebben, mint a Leningrádban, csak öten. A zene, az az igazi „je-je rock”, a szöveg időnként vulgáris. (Már egész jól értem.) Snurov minden szám végére abba a szimpatikus, mosolygós extázisba esett. Jópofa volt. Annak ellenére, hogy a ritmusra bólogatásban elfáradt a nyakam, a Rubel nem taszította le a trónról a Leningrádot.

Sajnos koncert után, nem jött ki a lépés, hogy autógrammot szerezhessek Snurovtól. Na nem baj, majd legközelebb. Ahogy ezt végiggondoltam, villant be, egyáltalán nem biztos, hogy lesz legközelebb. Az ösztöndíjam ősszel véget ér. Egyrészt, hihetetlenül szeretnék már megszabadulni a disszertációt körüllengő bizonytalanságtól. Nem tudom, ez a napról napra növekvő kő mikor gördül már le végre a szívemről. Másrészt viszont, ennek az egésznek az összes többi részét piszkosul élvezem, de mindjárt vége. Fura ez az ambivalencia.