Az orosz bürokráciáról szóló rémhírek azt az érzést keltik a határátlépőben, hogy valószínűleg ez sem lesz egy sima ügy. És tényleg. Bármilyen hihetetlen, a reptéri procedúra a legegyszerűbb. A vízum mellett rendelkeznem kell migrációs kártyával. Az iskolai papírlap nagyságú, kétosztatú dokumentumot a repülőn, vagy már a reptéren veszem magamhoz. Kitöltve, vízummal és útlevéllel együtt adom a vámtisztnek. A migrációs kártya egyik felét visszakapom és egészen a következő kilépésig meg kell őríznem. Nem tudom, mi van, ha elveszítem. Nem is akarom tudni.

Autós hátárátkelésnél az egész annyiban változik, hogy az összes csomagom velem van. Mert nem elég, hogy felszáll egy határőr a buszra és ellenőrzi, hogy egyáltalán van-e útlevelem, majd a számítógépes ellenőrzés de kell még egy utolsó pecsétkontroll is. Mondjuk az a minimum, hogy ezek után adnak pecsétet. Szemben a finnekkel és észtekkel, ahol összezavarodva veszem tudomásul, hogy nem elég, hogy pecsétet nem kapok, de sem a bőröndömet, sem magamat nem kell újra leráncigálnom a buszról.

A legérdekesebb rész számomra, az útlevél ellenőrzés, maga az akció. Egy szemmagasságig érő ablak üveg mögött ül a határőr. Átadom a dokumentumaimat, elveszi, számítógép, vízum, majd rám néz. És néz, és néz, és néz. Hihetetlenül hosszúnak tűnő másodpercek következnek, amíg azonosítja a szemem az útlevélképpel. Érthető. De ez egy nagyon hülye helyzet. Mert nem izgalmas szemezésről van szó, hanem egy (általában nő) tisztviselő félpercig vizslatja a szemem. Amíg ő azonosít engem valami megmagyarázhatatlan kényszer fog el, hogy hirtelen rákacsintsak. Minden egyes vizslatásnál ez jár a fejemben. Nem tudom kiutasítanának-e emiatt az országból, de a késztetés igen nagy. Talán majd az utolsónál.