Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor 18 évesen a hóesésben vártam a villamosra és megfogalmazódott bennem a vágy: egyszer életemben szeretném átélni az igazi, regényekből ismert, orosz telet. Az első itt töltött télen -14 fok volt a csúcs és mindössze két napig tartott. Hát, gondoltam, ezért fölösleges volt ennyit utazni.

2010. november 24-én megérkezett Szentpétervárra a tél, a szó legklasszikusabb értelmében. Rögtön egyhuzamban négy napig esett a hó, ebből az első két napon olyan szélvihar tombolt, hogy kétszer majdnem lefújta fejemről az usankámat. Amikor minden erőmmel nekifeszülve, semmit nem látva, könnyes szemmel, csöpögő orral, próbáltam haladni szemben a széllel, összemosolyogtam 18 éves önmagammal. Teljesült a vágyam. Összemosolygás közben azért azt is megállapítottuk, hogy legközelebb ha lehet, kicsit délebbre.

A hóesést intenzív hideg kísérte: -15, -17 fok. Ez még a tűrhető kategória. Tavaly volt szerencsém többször is átélni a -25 fokot. A -25 fok az olyan, hogy a szemem fázik és a hideg érzet olyan, hogy fáj. Viszont, ebben a fagyosságban van, ami kárpótolja az embert: süt a Nap. Ez a tény nemcsak az őszi, hanem a decemberi fény és D vitamin böjtölés miatt is nagy dolog. Ugyanis decemberben leghamarabb fél tízkor kel és legkésőbb négy előtt nyugszik a Nap. A ritka alkalmakkor, amikor viszont kisüt, nagyon szép. Ahogy a barack színű naplemente sugarai végig siklanak a havon hihetetlenül gyönyörűséges. Ennek a fantasztikus jelenségnek a megörökítése azonban kissé problematikus, mivel a fényképezőgépem nulla fok alatt nem működik. DE! Szerdán fél négykor, valamilyen csoda folytán, bár valószínűleg csak az új elemeknek köszönhetően, sikerült lefényképeznem a Néva parti naplementét.