A phd-s diák életének szerves részét képezi a kutatás, esetemben az archívumi kutatás. Ha jól számolom három szentpétervári archívumban kutattam eddig. Az első, nemcsak Pityerben hanem életemben, a Vallástörténeti Múzeum. Emlékszem, amikor az első XIX. századi hivatalos dokumentumot vettem a kezembe, arra gondoltam, talán ezt éppen Akakij Akakijevics Basmacskin másolta. Jó érzés volt. Ahogy az is, amikor a XVII. századi imakönyv faggyúpecsétjein simítottam végig. Legtöbb időmet az Orosz Állami Történeti Archívumban töltöm (a képen). Ez a világ egyik legnagyobb levéltára. Ennek tudatában, első alkalommal szörnyen büszkén léptem be az ajtaján. Az érzés a ruhatárnál bicsaklott meg először. Mivel táskát és mindent, ami az információlopás akár szikrányi gyanúját is felkeltheti, le kell adni. Szóval bemegyek, kabát, táska, csizma a szekrénybe, libris szatyorba átpakolok mindent, kis papírt arról, hogy biztosan én léptem be az archívum területére aláíratom, kis papírt a számítógépem megbízhatóságáról lepecsételtetem, áthaladok a fémdetektoron, vizet a külső polcra, szatyrot szigorúan nem az asztalra teszem. A szertartás megvolt és én továbbra is büszke vagyok. Dokumentumot három nappal a kérés után kaphatom meg, fénymásolás egy hónap alatt készül el. Még bírom, még mindig büszke vagyok. Kezemben a dokumentum, titkos XIX. századi dokumentum. Átkozom a csinovnyikot, mégis mit gondolt, ki fogja ezt elolvasni? Vagy ezzel a kézírással akart szuper titkosítani? Én most mit csináljak, és ha itt van a számomra legértékesebb információ, és ha ezen múlik az egész kutatás????????? Mit tehetnék? Küzdök és reménykedem és másnap már csak halvány büszkén újra kezdem.