Blogom kedves olvasói!
Örömmel tudatom, hogy a Goldenblog verseny Helyi érték kategóriájában a blog a közönség szavazatok alapján 37. lett. A zsűri szavazatai alapján pedig bekerült a legjobb 10 közé. Nagyon szépen köszönöm a zsűrinek, a szavazóknak és Vincének, aki a külcsínyt álmodta meg.
http://www.goldenblog.hu/hirek/20110823_helyi_ertek_szakmai_goldenblog_2011.aspx
Ne ijedj meg! Nem az Ermitázs hatalmasságáról, unalomig ismételt, frázisok következnek. A tisztesség kedvéért egyetlen megjegyzés: ha nemzetközi élményre vágysz – Ermitázs, ha nagyon-nagyon oroszra – Orosz Múzeum.
Szentpétervár alig egy éves színfoltja, a Vasziljevszkij szigeten található, kortárs képzőművészeti galéria, az Erarta. A magántulajdonú múzeum leginkább orosz alkotásoknak ad helyet, de láttam már finn és lengyel képeket is. Az egyik szárnyban az állandó kiállítás belépős (300 rub), a másikban a sűrűn változó kiállítások ingyenesek. Ha esetleg megfáradnál, a két szárny között, a kávézóban megpihenhetsz. A vizuális élményen túl programok is csábítják a vendégeket: bor bemutató, rapid randi, író-olvasó találkozó, koncertek, performance-ok. A nyitva tartás is nagyon ideális, este 10-ig nyitva van, ami külön öröm, ha az ember csak 10 perces sétára lakik a múzeumtól. Egyik laza zenehallgatós estén, egy ötven körüli anya megkérdezte a muzsikust: „- A gyerekeim imádják a Rammsteint. Mondana róluk valamit? – Ez egy német zenekar, a dobosukat ismerem. Ne aggódjon, jó ízlésűek a gyerekek!”
www.erarta.com
Az Erarta felfedezésével egy időben, a Moszkva pályaudvar mellett, készült egy hatalmas épület, rajta a felirat: ГАЛЕРЕЯ. Valahogy kívülről az egésznek számomra olyan hangulata volt mint a bécsi Leopold múzeumnak. Nagyon megörültem, hogy lesz egy újabb tök jó hely. De rögtön fel is merült bennem a gyanú: itt van az Ermitázs, az Orosz múzeum, az Erarta, a sok kis galéria, mégis mit fognak ide hozni? Van még mit kiállítani? Időközben raktak rá visszaszámláló órát és kb. két héttel a nyitás előtt láttam meg a reklámokon: Галерея ТГЦ. Targovij centr, vagyis bevásárlóközpont. Hát megoldódott a rejtély, de nagy csalódás volt. Ez a galéria állja a versenyt, a múzeumok éjszakája után pár héttel megrendezték a vásárlók éjszakáját. Amelyik márka itt nincs reprezentálva az nem is létezik.
www.galeria-spb.ru
Az Erarta és a pláza honlapján is lehet angolul tájékozódni. A friss útikönyvekben nyilván már mindkettő helyet kap.
A Gorbacsov elleni puccs 20. évfordulóján kicsit elmélkedem Oroszország helyéről a világban.
Amikor Szentpéterváron engem, magyart, nyugat-európainak neveztek, először viccesnek találtam. A sokadik dehonesztáló „Ja! Azért mondod ezt vagy azt, mert nyugat-európai vagy” után ezt határozottan kikértem magamnak: „Elnézést, de én nem nyugat-európai vagyok, én közép-kelet európai.” Azelőtt sosem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet velem. Mert kérem, az tényleg úgy van, hogy minden nézőpont kérdése. Időnként persze hajlamosak vagyunk Európa egyértelműnek tűnő fogalmát kicsit szétcincálni. Mert van az úgy néha, hogy az angolok és a kontinens, vagy az Európai Unió és a többi európai országok.
Míg egyszer csak arra nem leszek figyelmes: „Ti európaiak, mi oroszok” Nem értem, és összezavarodom. Oroszországban miért tesznek ilyen különbséget? Én nem érzek különbséget. Vagy talán mégis? Nem, ha a Bűn és bűnhődésről van szó. Igen, ha a halálbüntetésről. 2009 végén Oroszország ugyanis elfogadta a halálbüntetés végleges eltörlését. A társadalmi vita azonban nagy volt, mert sokak szerint, ha szavazásra bocsátanák a kérdést, a lakosság 80%-a a halálbüntetés mellett volna. Több szenvedélyes „de mi van abban az esetben, ha” vita után, egyik orosz ismerősöm megállapította: „Igen, minden körülmények között elítéled a halálbüntetést, te igazi európai vagy.”
A viták és cincálások ellenére azonban az én tudatomban Oroszország igenis Európa része. Igaz, belátom, ebben a kontextusban is lehetne valahogy alkalmazni az Anglia-kontinens analógiát. De az „Európa és az Urálig tartó orosz területek” egyrészt nem olyan frappáns, másrészt pedig nincs értelme. Mert lehet, hogy bizonyos szempontból Oroszország különbözik Európa többi részétől, de Oroszország ugyanakkor egy önálló egész is. Nem lehet szétszedni európai és ázsiai területeire. Vagy mégis?
És ha szétszedjük, mi marad Európának? Mert bár ma, Magyarországon sokan azt mondják, hogy nem szeretik Oroszországot, ha azonban Dosztojevszkijről, Csajkovszkijról vagy Viszockijról van szó, akkor európai szívünk duzzad a büszkeségtől.
De mit mond erre Oroszország? Ha a magas kultúráról van szó akkor Európához sorolja magát, ha az árnyoldalról, akkor…? Vagy éppen fordítva? I. Pétert hányan nevezték Antikrisztusnak az európai szokások bevezetése miatt? A számunkra csodálatra méltó, felvilágosult, Európa vezető filozófusaival levelező II. Katalin ellen felkelés tört ki. A jobbágyfelszabadító II. Sándor cárt többször próbálták meggyilkolni, végül sikerrel.
Vajon mikor kezdte Oroszország nem Európa részének tekinteni magát? A XIX. századi nyugatos-szlavofil vita során vagy már I. Péter ablak nyitogatása előtt? Esetleg soha nem is tekintette magát Európa részének? Lehetséges, hogy nem is akarja? Miért ne akarna Oroszország a humanista gyökereire oly büszke Európa része lenni? Oroszország meg van őrülve? Mi az hogy nem kér belőlünk? És ha nem kér, miért érezzük magunkat sértve?
Akármennyire vén is Európa, nőiessége nagyon is életerős. Büszkesége nem tud mit kezdeni az orosz monstrum öntörvényűségével. Oroszországnak nem lehet csak a jó részeit kimazsolázgatni, ahogy a hisztéria, az egyezmények és felszólítások praktikáival sem lehet sakkban tartani. Oroszország nem udvarol Európának, és pontosan ez az, ami minket sért. Oroszország nem teszi nekünk a szépet, itt van mellettünk, ha kell, ha nem, fényes és sötét oldalaival együtt. De nem csak sértettek vagyunk, hanem néha még irigyek is. Mert Oroszország különböző okok miatt sokszor megteheti, hogy öntörvényű legyen. És mi nem tudjuk neki megbocsátani ezt a szemtelen önállóságot. Azt hiszem, Oroszország Európának túlságosan ázsiai, Ázsiának pedig túlságosan európai. Ha politikai vagy kulturális érdeke úgy kívánja, Európa és Ázsia is magáénak szeretné tudni, a kicsit sem elhanyagolható Oroszországot. S időnként Oroszország is így van ezzel, bele megy ebbe a játékba, vagy éppen ő maga kezdi játszani.
Ahogy a többiek, úgy az orosz televíziózás sem mentes a meglepően rémes műsoroktól. A szappanopera készletük kifogyhatatlan bőségszarunak tűnik a miénkhez képest. Van szovjet-háborús, cigány vajdás, kórházas, helyszínelős, másolt Rém rendes család. Elnézve a főműsoridőben sugárzott bugyuta hányadékokat, komolyan hiszem, hogy Sztanyiszlavszkij forog a sírjában, Csehov pedig röhög.
A sorozatok hömpölygését egy-egy műsor is megtöri időnként. Egyik kedvencem, az Egyes csatornán hétköznap hétkor kezdődő, Gyerünk házasodjunk! Adott egy menyasszony/vőlegény, akihez érkezik három megfelelő jelölt két-két kísérővel. A műsort Larissza Guzeeva, orosz színésznő, vezeti egy asztrológus és egy házasságközvetítő segítségével. A koreográfia a következő: bejön a jelölt, leül szemben a vőlegénnyel/menyasszonnyal, mutatnak róla egy fél perces bemutatkozó filmet, a három nő kérdezgeti az előző kapcsolatairól és a terveiről. A vőlegény/menyasszony ilyenkor nem nagyon kap szót. Végül a jelölt átadja kifejezetten erre az alkalomra készített ajándékát. Miután ő kiment, kikérdezik a főszereplőt a benyomásairól és máris érkezik a következő. A harmadik találkozás után megint csak nem a főszereplőé a szó, hanem a hölgyek lépnek akcióba. Három középkorú nőről van szó, akik nem cicóznak. Szigorúan pragmatikus alapon szemlélik a kérdést: gazdasági, gyermekvállalási és szimpátia szempontból, ebben a sorrendben. Végül átadják a választásjogát és a műsor végén vagy az egyik jelölttel kézen fogva, vagy egyedül áll a vőlegény/menyasszony a stúdió közepén. Ilyenkor érdemes megnézni a hoppon maradtak arcát: a férfiaké semleges, a nőkében ott van a tiszta irigység.
Először röhögtem az egészen, majd rájöttem, hogy ez a műsor a lehető legautentikusabb XXI. századi továbbélése a régi házasságközvetítésnek. Mennyire sikeres az összeboronálás nem tudom, de egyszer Guzeeva azt nyilatkozta, hogy a saját barátait nem tudja kiházasítani. Nem a legjobb reklám. Maga a műsor nem is ezért érdekes. Kétségtelenül fényes-tragikus pontja az ajándékozás. Vannak normálisak, a legtöbben énekelnek, bár ne tennék és néhányan táncolnak. Egy negyven körüli nő így:
Az időket, amikor a hosszú, nagy sorban állások a mindennapi élet meghatározó részei voltak, csak a mesékből ismerem. Ezek alapján sejteni véltem, hogy az évtizedes tapasztalatokon érlelt szovjet sornak meg van a maga kultúrája, amely máig érezteti hatását.
A pozitív oldala a dolognak: a jól megszervezett, teljesen lefedett sorállás. Oroszországban ha valaki előre próbálna pofátlankodni, azt abba a pillanatba hiénák szedik szét és visszaparancsolják a helyére. Mivel egy hivatalban több ablaknál is lehet dolga az embernek, az orosz sor természetéből fakadóan, egyszerre akár többen is állhatok. Szólok az előttem állónak, hogy tartsa nekem a helyet, míg én a gyorsabb haladás reményében beállok máshová. És itt kezdődik a negatív rész. Újonnan érkezőként, naivan megörülök a rövid sornak, de ahogy telik ez idő egyre több ember kerül elő és áll elém, mondván, hogy neki foglalták a helyet.
Egy külföldi számára, a legérthetetlenebb vonása az orosz sornak, az a szorossága. Számtalanszor fordult velem elő, hogy álltam egy sorban, úgy ahogy itthon szoktunk, kicsit szellősen, de egyértelműen. Sokadik elém állás, vitatkozás után jöttem rá, hogy egy orosz szemében én nem képzem a sor szerves részét. Az oroszok annyira szorosan állnak egymás mögött a sorban, hogy szinte már gruppen petting érzése van az embernek. A menzán rátolják a tálcát a kezemre, érzem a mögöttem álló szagát és leheletét a nyakamon. Ha egy arrébb lépéssel enyhíteni próbálom az intim szférámba tolakodást, a mögöttem álló, a cél gyorsabb elérése érdekében, rögtön utánam lép.
Én igazán megértem, hogy a hosszú, nehéz idők mélyen bevésődtek és ez a tapasztalat lassan oldódik. Ezt bizonyítja, hogy 2011-ben a nyolcvan, és a 16 éves ugyanúgy viselkedik a sorban. Nem tudom, mikorra múlik ez el, én csak azt érzem: „Ne lehelj a tarkómra, mert sikííítoook!!!”
Szentpétervárt semmiképpen sem sorolnám a világ 20 legélhetőbb városába, de kétségtelenül gyönyörű. Egyik rokonom szavaival élve: Szentpétervár nagyon szép, majdnem olyan szép mint Budapest. Következzen néhány szívemnek érdekes mozaik:
A Péter-Pál erőd bejáratánál
Elmúlt korok emléke
A megtartani kívánt illúzió
Ha villamosvezető szeretnél lenni
Szőrös hónaljú atlaszok a Nyevszkij proszpekten
Pétervári hangulat Julja Mihalcsik, orosz megasztáros, tolmácsolásában:
Ha az ember Szentpéterváron kíván eltölteni egy görbeestét, akkor fiúknak egy, lányoknak két dolgot kell ismerniük. Unisex tény, hogy olvadástól fagyásig éjszakánként felnyitják a hidakat. Szóval, ha valamelyik szigeten lakunk, akkor ezt be kell kalkulálni. Kínosan figyelve az órát és a hídmenetrendet három körül, amikor 20 percre összezárják őket, haza slisszanhatunk. Vagy, ez a gyakoribb eset, hajnal ötig kitartunk. Ebből fakadóan, fél négy után minden klub két részre oszlik: a hajthatatlan bulizókra és a már alvókra.
Lányként rendszeresen vagyok elszenvedője egy itteni sajátosságnak. Táncolunk, táncolunk és egyszer csak valaki a semmiből kilépve, minden előzetes jelzés nélkül rácsap a fenekemre. Én tisztában vagyok vele, hogy az a részem jó, de a fent ismertett megnyílvánulásokat nehezen viselem. Ráadásul egyszer egy lány volt. Gondoltam, hülyék ezek az oroszok. Aztán amikor Helsinkiben is megtörtént ugyanez, konstatáltam, hogy tetszésüket furcsán fejezik ki az északi népek. Védekezni ellene nem nagyon lehet. Bár gondoltam rá, hogy készíttetek magamnak egy „Ne csapkodd a fenekem!” feliratú bulipólót, de rájöttem, hogy valószínűleg teljesen ellentétes reakciót váltanék ki vele, mint, amit szeretnék.
A legmeglepőbb dolog egy tavaly februári éjszakán, a Dácsa klubban történt, amikor is arra lettem figyelmes, hogy magyarul énekelnek. Mivel aznap nem is ittam vodkát, sejteni kezdetem, hogy ez valóság. Utólag kinyomoztam, hogy Ákos Stefi Mariguana című eredeti száma volt és nem az Anima Sound System-féle változat. Addig azt sem tudtam, létezett valaha Ákos Stefi.
És egy utolsó jó tanács: ha nagyon népszerű orosz slágert adnak egy szűkös helyen, külföldieknek ajánlatos helyet foglalni. Azt a tombolást nehéz a sűrűjében épségben átvészelni. A népszerű számok között megfordulhat természetesen a Leningrád, Dima Bilan és az Aranykulcsocska 1975-ös változatának záróéneke:
Meggyőződésem, hogy amikor Szentpétervárról utazom haza, a repülő az időgép funkcióit is betölti. Mert, ha én onnan 21:20-kor indulok és 21:50-re érkezem haza, akkor az igenis időutazás. A másik érdekes tapasztalat, a nyári hazautazáshoz kötődik. Amikor is látom, ahogy a még fehér éjszakás pityerből a repülő besiklik a sötétségbe. 2011. Július 25-én így ment le a Nap:
22:00 – Szentpétervár
A felhők és Szentpétervár fölött
20 perccel a felszállás után.
Fél év után először eszem igazi hazai szalámis zsömlét
Fél év után az első pohár Sió almalé
Maga a Nap már nem látszik
Még fél óra az érkezésig
22:25 – Budapest
Egy hároméves külföldi ösztöndíj során mindig nagy jelentőséggel bír a hazautazás. Az egész procedúra a tényleges akció előtt úgy két-három héttel kezdődik. Ilyenkor jelentkeznek a hallucinációim, vagyis magyar beszédet hallok és néha ismerős, otthoni arcokat látok magam körül.
A hallás illúzió elsőben, amikor még nem ismertem ki a természetét, nagyon vicces helyzeteket teremtett. Mentem az utcán és arra lettem figyelmes, hogy valakik a közelben magyarul beszélnek. Amikor megtaláltam a „forrást” nagy örömmel hozzáléptem és megkérdeztem: „- Maguk magyarok? – ЧЧЧТТТТОООООО??????????? – Hoppá! Ez tévedés volt.” Mára már sikerült kifejlesztenem az önkontrollt. Nem megyek oda minden oroszhoz megkérdezni, hogy esetleg nem magyar-e. De minden egyes alkalommal erősen fülelek, hátha! Még nem jött be. A látás hallucináció kevesebbszer fordul elő, de annál vadabb dolgokat produkál a hazautazásra készülő agyam. Pár hete például Járai Zsigmondot véltem felfedezni a Nyevszkij proszpekten. Persze nem zárom ki ennek a lehetőségét, inkább az lep meg, ha hallucináció, akkor miért pont ő. Tavaly a Vasziljevszkij sziget külső részén, ahová turista csak nagyon indokolt esetben kerülhet, a 10-es helyi járatú trolin láttam egy ázsiai lányt egyliteres Sió üdítővel a kezében. Ez egyszerűen abszurd, de én azt láttam. Legutóbb a 47-es busz konduktorának lábán sötét kék Tisza cipő volt, de később láttam, hogy valójában Adidas.
A másik érdekesség a hazautazás előtti 48 óra elmúlása. Én nem tudom, mi történik olyankor a tér-idő kontinuumban, de valami biztosan. Hihetetlenül megnyúlik az idő és azt a képzetet kelti, minél közelebb kerülök a budapesti landoláshoz, annál messzebbnek tűnik. A reptérre érkezéstől kezdődő időszak a legnehezebb. Kivárom a bőröndkontrollt, becsekkolok, szemezős útlevél ellenőrzés, vetkőzős kézipoggyász és utas kontroll, fellépek a gépre. Magyarul köszön a stewardess, itt még bírom. Ahogy felcsendül a Malév szignál, sírni kezdek, bár ebben kétségtelenül nagy szerepet játszik a Presser Gábor rajongásom is. A földet érés után a bőröndkiadás az igazi tortúra. Amikor már tudom, hogy a fal másik oldalán engem várnak és tényleg csak pár méter. Legelőször így vártam 20 percet. Örökkévalóság volt. De végül ez is véget ér és átlépek a fotocellás ajtón és ott vannak és megérzem a harapható nyári levegő illatát és akkor elindulunk már végre haza.
Szerintem, az oroszországi viszonyok egyik legjellemzőbb vonása: a következetlen következetesség. Az elmúlt három, sőt négy évben elég sok problémás szituáció merült fel. Némelyek elsőre kilátástalannak tűntek. Mint például: megkapom-e egyáltalán az ösztöndíjat, kapok-e szállást, kész lesz-e a vízumom időben, stb. De valahogy a végére, mindig minden a legnagyobb rendbe jön. Egy ilyen helyzetben az a legborzasztóbb, hiába kérdezem meg az illetékest, nem válaszol. Nem mondanak sem igent, se nemet. Ráadásul, rosszabb esetben, még mosolyognak is hozzá, ami a reménykeltésre tökéletes, de magát a problémát nem oldja meg. Nincs értelme az efféle porhintésnek. De itt a kategorikus nemet sem kapja meg az ember.
Első ilyen élményem az első karácsonyi hazautazáshoz kapcsolódik. Elvileg december 20-ra kellett elkészülnie a vízumomnak, a repülőjegyem 21-re szólt. 19-én még nem volt a vízum a kezemben. Hihetetlen kapkodás, rohangálás, sorban állás, sírás és fogcsikorgatás után, 20-án délután kettőkor megkaptam friss, ropogós, szép zöld vízumomat. Nagyon leszívott ez a bizonytalanság, nem volt jó.
2011. július végégig kell leadni a végleges disszertációt. Június végén témavezetőm áldását adta, hogy ezt követően hazamenjek. Megvettem a jegyet. Július 16-án közölte Buzin, hogy a hazautazás alapból nem jó ötlet és nem garantálja, hogy még júliusban végigolvassa a dolgozatot. „- Na de …. – Felhívom, ha kész vagyok, ez nem lesz hamarabb, mint 20. Várja a telefont! – VVárom.” Miközben léptem át a küszöböt, éreztem ahogy kezdené agyamat elönteni a vér, de ahogy elengedtem a kilincset, elmúlt. Nem kaptam hisztériás rohamot, nem szaladtam visszacserélni a jegyem, de még csak feszült sem voltam a dolog miatt. Buzin 19-én este telefonált, 20-án három órás, nagyon kellemes konzultációban végződött a történet. Amikor becsukta a disszertációt keresztet vetett és azt mondta: „Hála Istennek, befejeztük.”
Szóval sikerült megtanulni kezelni az orosz következetlen következetességet, ami elsősorban a józan ész megőrzése érdekében nagyon fontos. És bár nem sikerült megértenem, de arra rájöttem, hogy ez a „nem ígérek semmit, de megcsinálom” még mindig jobb, mint mikor valaki ígér fűt-fát és utána csak idiótán vigyorogva széttárja a karját.