Az utolsó felvonás

Eljött a szentpétervári hároméves ösztöndíjam utolsó, két hónapos időszaka. És én örülök. Tudom, hogy a legnagyobb dolog, a védés még hátra van. Tudom, hogy szomorú leszek, amikor majd haza kell mennem. Tudom, hogy egyenlőre vaksötétként mered rám az ezt követő jövő. De valahogy jó visszatekinteni és megállapítani, hogy a nehezén már túl vagyok. Jó érzéssel gondolok vissza elsőéves önmagamra, aki sírva fakadt a metrón mert úgy érezte, nem bírja tovább. Ahogy megfordulok a már ismerős helyeken, sok kilátástalannak tűnő helyzet jut eszembe. És jó tudni, hogy ezeket már megharcoltam, ezek már a múlté, a belőlük szerzett erősödés viszont bennem van.

Hiába van a védés körül sok tenni való, azért ez még is csak egy lubickolás. Persze sokszor képzelem el, milyen lesz majd ott a Kunsztkamerában a tudományos tanács, tisztára mint a Vének tanácsa, előtt megmérettetni. Az érthető félelmeken kívül egy dolog foglalkoztat. Az itteni legelső vizsgám előtt bőgtem. De nem a félelem miatt. Ahogy az egyetemre menet leléptem a buszról elém tárult a Néva partján az Ermitázs, az Izsák székesegyház, és mögöttem ült Lomonoszov. Az egy nagy pillanat volt. Mi lesz, ha a Kunsztkamera ajtajában ugyanez megtörténik és nem tudok majd megszólalni, vagy olyan lesz, mint amikor Monica és Rachel elbúcsúztak egymástól? Vicces volna. Hát ilyeneken gondolkozom mostanában.

Kategória: Nincs kategorizálva |

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.