Koktebel

http://www.youtube.com/watch?v=ORnvldgmMJk

Az orosz filmművészetet tanulmányozva, arra a következtetésre jutottam, hogy az oroszok roadmovie-ban nagyon jók. Talán mert olyan sok lehetőségük van hosszú utazásokra… A film, ami miatt végérvényesen megállapítottam ezt a tényt: КОКТЕБЕЛЬ. Moszkvai apa és fia, a feleség halála után, a fekete-tengeri Koktebelbe igyekszik új életet kezdeni. Az úton sok minden történik, megtorpanások, kényszerpihenők, újraindulások. Egy biztos: a tenger. A tízéves kisfiú hatalmas elszántsággal halad a cél felé, ő már döntött. Apa még nem, neki az útközben megismert doktornő is megfelelne. “- Rendes nő. Miért nem akarsz itt maradni? – Fura szaga van.” Érv, kikezdhetetlen. Végül, nem együtt, de ugyanoda érkeznek.

Megfigyeltem, az ilyen történeteknek van egy sajátosságuk: az egyedül kóborló gyereknek mindig akad segítője, felnőttek révén jut el céljához. Ezeket a történeteket figyelve naná, hogy szurkolok a kisfiúnak. Mostanában jutott eszembe, talán mert felnőttem, hogy ennek azért meg van a másik oldala is. Anyaként azt szeretném, hogy a felnőttek haza, biztonságos helyre segítsék a gyerekemet. A moszkvai kisfiú viszont nem az apjához, hanem egy másik ország tengerpartjáig jut. Honnan tudják ezek a felnőttek, hogy mikor kell szólni a rendőrnek és mikor nem? És én? Honnan tudom, hogy mi jó annak a gyereknek? Az úton mindig az jön szembe, akinek jönnie kell.

A Koktebelt azért is ajánlom lelkesen, mert az egyik dalt a Leningrád énekli. :) Mellesleg megfigyeltem, hogy Oroszországban nem éppen sikkes Leningrád rajongónak lenni, törékeny lányoknak különösen nem. Igaz, ez a felmérésem közel sem reprezentatív. És az is igaz, hogy a következő szám szövege, valahol indokolttá teheti a kétségeket. Nem fordítom le, járjatok utána.

Kategória: Nincs kategorizálva |

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.