Csehov Három nővér drámájáról nem sokat tudtam azon kívül, hogy híres, hosszú és Körmendi János fergeteges paródiát készített belőle, amit a szentpétervári színházlátogatást megelőző estén újra megnéztem. Elkezdődött a darab és az első fél óra pont olyan volt, mint a paródiában. Egész mondatok köszöntek vissza „Irinka, drágám! Olyan gyönyörű vagy ma, Mása is szép és én sem nézek ki rosszul!” Igaz, szamovár nem volt, de volt Baszmannaja utca és fejfájás és minden-minden, ami a paródiában. Ekkor még sokat nevettem és tűnődtem, talán nem volt jó ötlet feleleveníteni az otthoni változatot. Hamar kiderült a „lényeg” is, a nővérek Moszkvába készülnek. MOSZKVA, TE DRÁGA!!!!!!. A vágyakozást lassúság és üresség övezi. Gondoltam, nagy szenvedés lesz, ha ez így folytatódik. A harmincadik perc után azonban, magába szívott a darab és minden világossá vált, minden a helyére került. A színpad elejére fektetett sínpár az élet, a sínpáron időnként csúszkáló asztal a három nővér, akik sehogy sem bírnak elindulni, csak egy helyben toporognak. A darab a toporgásról, az önáltatásról szól, ami lassú és amiben nem történik semmi. De Csehov ezt úgy vágja a képembe, hogy a közben megcsillanó szép, vicces pillanatok füzérét morzsolgatom. A rendező, természetesen olyan technikákkal erősíti az egészet, amire azt mondom: igen, ezt várom az orosz színháztól. A második szünettől olyan érzés, mintha ez az elefánt-darab teljes súlyával rám ülne és reményem sincs, hogy feláll és békén hagy már végre. A tapsviharban a három színésznő közül a legjobban Irinka sír, ahogy én is. A szorítás csak egy nap múlva enyhül.