Egyik orosz barátom révén, úgy egy éve ismerkedtem meg a Leningrád együttes művészetével. A kilencvenes évek elején alakult zenekar az erős társadalom kritikát, válogatott szennyes szöveggel és nagyon jó zenével párosítja. Játszottak már otthon a Szigeten és egyszer hallottam őket a Petőfi rádióban. Nekem nagyon tetszik.

Pénteken eljött a várva várt nap, amikor is este szakadó hóban megérkeztünk a sportcsarnokba a Leningrád koncertre. Ruhatár után, elfoglaltuk helyünket a színpadtól jobbra, és vártunk. Szolidan, fél órával később kezdődött a koncert, akkorra meg is telt a csarnok. Az első szám után felálltam, mivel hogy ez nem ülős zene. Ott volt Szergej Snurov – a frontember, a fúvósok, a gitárosok, a dobosok, teljes orchestr és Julja. Egy énekesnő, leginkább vokalista szerepben, de néhányszor ő maga énekelt egy-egy dalt. Egyet, kettőt, majd a harmadiknál többen kifütyülték. Érthetően, ezek után kissé megzöttyent szegény. Jaj, hogy ezek milyen bunkók… Aztán rájöttem, csak részben. Lehet, hogy ez az énekesnő nagyon jó és nagyon szép, hogy támogatják, segítik. Ezt a közönség érti és örömmel látja az emberbaráti gesztust. De Snurovnak tudomásul kell vennie, hogy ő egy legenda és egy ilyen koncerten az emberek elsősorban és igazából kizárólagosan rá kíváncsiak, a mentorságot máskorra kell időzíteni.

Ahogy telt az idő, egyre több számot ismertem fel, sőt néhányat én is együtt énekeltem a többiekkel. Vidámkodás közben egyszer csak egy pillanatra láttam magam kívülről: Tulajdonképpen mit keresek én itt? Itt vagyok Szentpéterváron a Leningrád koncerten. Ez megint olyan pillanat, amikor rádöbbenek, hogy az amit elképzeltem ideérkezésem előtt, messze alulmúlja a valóságot. Akkor sírni kellett.