Amikor ma a könyvtárban elköszöntem iráni barátnőmtől teljesen jó szándékkal iráni „cukorkával” akart utamra bocsátani: „Cseperke, figyelj, ez naggyon finom!” Kezembe nyomott egy dunakavics nagyságú fehér, tejből készült valamit. És én számba vettem. Olyan volt, mintha sok éve összeszáradt sűrített tejet kellene megrágnom. Az íze is olyan volt. Az én magyar konyhán kifinomult ízlésemnek ugyanilyen élményt jelentett a kínai babbal töltött rizsdesszert, a koreai aszalt ginzeng és a szibériai fenyő rágó. Borzalmasak voltak. De, mindig örülök a lehetőségnek. A gyanta rágós küzdelem során arra gondoltam: amikor az orosz nyelvtanulását elhatároztam, sejtettem, hogy jó lesz, de ilyen mélységekre nem számítottam. Hálás voltam. A történet persze akkor kerek, ha hozzá teszem, hogy az otthonról hozott finomságok kóstolásakor még senki nem fintorgott. :)